Tanulmányok Pest megye múltjából V. - Pest Megye Múltjából 17. (Budapest, 2014)
Kiss Anita: Tűzvészek és tűzvédelem a 18. században
Kiss Anita Tűzvészek és tűzvédelem a 18. századiján Az árvizekkel és földrengésekkel szemben a tűzvészek kiváltó okát a legkevesebbszer lehet a természetre visszavezetni, Magyarország területén mégis talán a tűz az, amely a legelemibb erejű és legteljesebb pusztítást jelentette nemcsak a 18. század, de a megelőző és következő korok emberei számára is. Az esetek többségében emberi gondatlanság miatt szabadult el a „vörös kakas”, és nem is kellett túlzottan elővigyázatlannak lennie a kor emberének ahhoz, hogy ilyen vésznek legyen az okozója, hiszen számtalan körülmény elősegítette a tűz keletkezését és terjedését. Már maga az építőanyag „terített asztalt” jelentett, hiszen a kő és égtetett tégla drága volt és nem is minden területen lehetett hozzájutni. Cserepet is csak a leggazdagabbak engedhettek meg maguknak, sőt a házak kéményeit is jórészt még agyaggal betapasztott fából vagy vesszőből „tákolták össze”, így nem nehéz elképzelni, hogy a szalma- és nádtetős házak szinte percek alatt lángba borultak és elég volt egy kis szél, hogy a szikrát továbbvigye és akár a fél település leégjen. Nemcsak a falvakban szárították a tűzhely mellett a kendert, és tárolták a lakóhely közelében a takarmányt, hanem a mezővárosok, sőt városok is telítve voltak efféle éghető anyagokkal. Utóbbiak esetében további veszélyt jelentett, hogy a szerencsés békekorszaknak köszönhetően megnövekedett népesség számára az újabb és újabb házakat igencsak közel építették egymáshoz.1 Megsokasodtak a különböző céhek műhelyei, köztük természetesen sok „tüzes mesterség” is, de abban korban, amikor gyertyával világítottak és nyitott tűzhelyen főztek, ezek nélkül sem sok kellett a tragédiához. S ha már megtörtént a baj, a védekezésre sem eszköz, sem ember nemigen akadt. Ami a felszerelést illeti, jellemző, hogy a legfontosabbak a különböző botok és csáklyák voltak, melyekkel oltani nem, csak rombolni lehetett. így a debreceni diáktűzoltók a belül ólmot rejtő nagybottal, a gerundiummal törtek utat maguknak2 * és országszerte az erre a célra készenlétben tartott csáklyákkal bontották a még nem égő épületek tetőit, nehogy átterjedjen rájuk a tűz. A vizet leginkább vödrökkel hordták, a bőrveder azonban olyan kincs volt, hogy egyes városokban a polgárrá fogadás feltétele volt, hogy ajelölt egyet beadjon.’ A „köznek” így leginkább szalmából fonott, szurokkal bekent rocskái szolgáltak vízhordásra, feltéve, hogy találtak kutat a közelben. Természetesen hivatásosnak nevezhető tüzoltószerszámok is léteztek már. A legkorábbiak az ún. vízipuskák, amelyeket úgy kell elképzelnünk, mint egy nagy injekciós fecskendőt. Ezek a kb 70-80 cm-es, maximum 2 liter víz befogadására alkalmas 1 Fazekas, 99. o. 2 Kútvölgyi, 20. o. 1 Például Miskolcon is. FAZEKAS, 102. o. 9
