Halász Csilla: A nép művelése. Agitáció és propaganda a népművelésben a Rákosi-rendszer idején - Pest Megye Múltjából 16. (Budapest, 2013)
Bevezetés
Bevezetés 1945 után a Szovjetunió a nyugati nagyhatalmak jóváhagyásával a korábbiaknál jóval nagyobb teret nyert Kelet-Közép-Európában. Ez egyfelől azzal járt, hogy egyes területeket közvetlenül magához csatolt (például Lengyelország keleti részét, Kárpátalját Magyarországtól), másfelől a térségbeli hegemón törekvéseit azzal alapozta meg, hogy vazallus államokat hozott létre, amelyek nyugat felől „védték” a határait. Eme szatellit államok sorába tartozott Magyarország is, ahol 1948-1949-re kialakult az egypártrendszer, a hatalom pedig a gyakorlatban néhány kommunista vezető kezében összpontosult, a mindenkori kormány csak bábszerű végrehajtó volt. Fontos hangsúlyozni, hogy az irányítást kezükben tartó emberek elsősorban nem a Horthy-rendszerben az illegalitást idehaza vállaló kommunisták köréből kerültek ki, hanem az úgynevezett moszkoviták csoportjából: Rákosi Mátyás, Farkas Mihály, Gerő Ernő, Nagy Imre stb. Ok a két háború közötti időszak jelentős részét Moszkvában, emigrációban töltötték, ily módon tökéletesen azonosultak az ottani eszmékkel. 1945-ben afféle helytartóként, a moszkvai központi utasítás végrehajtóiként érkeztek vissza az országba, és döntéseiket folyamatosan egyeztették Moszkvával. Ez tehát már önmagában garantálta a teljes „béketáborra” jellemző egysíkú ideológia és ezzel párhuzamosan az oszthatatlan hatalom iránti lojalitásukat, különösen a parlamentáris demokrácia gyakorlati kereteinek felszámolását követően. Magyarország e tekintetben nem különbözött a többi, 1945 után a szovjet érdekszférába tartozó államtól. Mint minden totalitárius eszme, a bolsevizmus is teljes egészében uralni akarta az élet minden területét, kérlelhetetlen hatalomgyakorlását azonban magasztos ideológiával támasztotta alá, amelynek hangsúlyos eleme volt a szovjet (típusú) életforma, gondolkodás, világnézet, tudomány és gazdaság felsőbbrendű volta minden más irányú társadalmi berendezkedéssel szemben. Ily módon a közélet minden területét, sőt a magánélet egyes szegmenseit is lefedő, totalitárius elképzelés jegyében a kultúra sem maradhatott ki a sorból, sőt kifejezetten hangsúlyos szerepet kapott. A Szovjetunióban fontos volt a tudományos propaganda is, így nem véletlenül számított presztízskérdésnek, hogy elsőként szovjet ember járjon az űrben (amire „válasz” volt az amerikaiak Holdra lépése). Sztálin haláláig ez fokozottan igaz volt. Állandó propagandája volt az olyan (ál)tudományos életműveknek, mint például Micsuriné vagy Liszenkóé. Ugyanakkor azonban a tudomány nem volt alkalmas a széles néptömegek megszólítására, szükség volt tehát egy másik csatornára ezen felül, amellyel a lehető legnépesebb célcsoportot lehetett ideológiailag befolyásolni. Ez volt a kultúra, eszköze pedig a kulturális propaganda. A rendszer a totalitárius hatalomra jellemző sajátosságokkal épült fel, hiszen mind a tudomány, mind a kultúra közvetítése közé beékelődött egy idegen elem: az ideológia. Ily módon a kultúra erőteljes fogyatkozást szenvedett tényleges feladatát illetően: a célja elsősorban nem a műveltségi szint növelése, a tudás átadása, a szórakoztatás volt, hanem mindig közvetítő szerepet vitt, teljes mértékig kiszolgálva a szovjet ideológiát. 7
