Tanulmányok Pest megye múltjából - Pest Megye Múltjából 11. (Budapest, 2006)

HÉJJAS PÁL: Pataki Mihálynak, Rózsa Sándor elfeledett betyártársának története

HEJ J AS PAL A szabadságharcot követően az Alföld közbiztonsága semmivel sem lett jobb, mint amilyen a korábbi években volt. Söt, a szélnek eresztett honvédek, vagy az erőszakos osztrák sorozások elöl menekülő fiatal legények csak növelték a bujkáló, és az egyre inkább - rendes jövedelemmel nem rendelkezvén - erőszakos módon megélhetést keresők számát. A pusztákon ez elsősorban állatok ellopását, illetve azok fegyverrel történő megszerzését jelentette. Az állatlopásokért kiszabott súlyos büntetések már az előző korokban is megvoltak. Az indokok is hasonlóak, ugyanis még a XIX. században is létében volt fenyegetve az a pusztán élő család, amelyiknek az állatait elrabolták. Sokuknak egyedüli megélhetési forrása az állattartás volt. A vármegyék és a központi kormányzat pandúrok (pusztázó hadnagyok), csendbiztosok és csendörök számának növelésével próbálta a közbiztonságot megőrizni. Egy-egy fegyveres akciójukhoz a katonaságtól is kértek segítséget, söt néhány fegyveres lakos is részt vett a nagyobb „hajtásokban", amikor bandába verődött fegyveres rablóktól akarták megtisztítani a környéket. A betyárok száma ennek ellenére nem csökkent, egyre több rablást jelentettek a vármegyék. Pedig a statáriális bíróságok nem bántak kesztyűs kézzel az eléjük került zsiványokkal. A betyárok ezt tudták, és nem nagyon adták meg magukat a harc közben. Ezért volt veszélyes foglalkozás akkoriban pandúrnak állni, kevés pénzért mindenre elszánt és fegyverforgatáshoz értő rablókkal hadakozni. Az ő fegyverzetük meg sem közelítette a betyárokét, akik annyi pisztolyt vittek magukkal, amennyi az övükbe fért, míg a vármegye emberei annyit, amennyit a szabályzat előírt. A Bogár-féle betyárcsapat tagjairól például tudjuk, hogy rendszeresen öt-hat pisztolyt tartottak maguknál. Ezen fölül puskákkal, karabélyokkal is rendelkeztek. Meg lehet érteni a pandúrokat, hogy nem mindig tüntették ki magukat a betyárok elleni lövöldözésben; számos dokumentum maradt fenn, ami ezt bizonyítja. Amikor Bogár Mihály elfogásakor néhány pandúr gyávának bizonyult, s a lövöldözés helyszínéről eliszkolt, olyan nagy lett a botrány, hogy maga az ország helytartója utasította a főispáni helytartót, hogy a néhány pandúrt „nem kielégítő magaviseletük" miatt szidjon meg, de a szolgálatban megmaradhattak." Úgy tűnik azonban, hogy Bogár Mihály üldözése közben másoknak is megcsappant a bátorsága. Kecskemét egyik járási csendbiztosa, Vargha József 1862 októberében a járási főszolgabírót arra kérte, hogy az egyik megyei hadnagyot, Szalisznyó Józsefet bocsássák el a szolgálatból, mert egy ceglédi vendégfogadóban, ahol Bogár Mihály tartózkodott, nagyon gyáván viselkedett. Miatta a betyár meglépett, s ezáltal „gyalázatára és szégyenéré'' volt a többi „erélyes s bátor''' pandúrnak. *'

4 Bogár Mihály talán a család legaktívabb tagja volt. Őrá illett inkább az a jellemzés, amellyel „érdemtelenül" az unokaöccsét, Imrét ruházta fel az utókor. Többször került bajba, de mindig kivágta magát. Bátor volt, erős és erőszakos. Féltek tőle az emberek, különösen azok, akiknek már volt vele dolga. Amikor 1862. december 1jén hajnalban egy jászlajosi pusztán Ballá föcsendbiztos kilenc pandúrral meglepte, ' PML V. 251. Pest-Pilis-Solt vármegye főispáni helytartójának iratai. I. 143/1862 4

PML V. 251. 143/1862 143