Fejezetek Pest megye történetéből. Tanulmányok - Pest Megye Múltjából 7. (Budapest, 1990)

Kosáry Domokos: Levéltár és történettudomány

módja, ha elzárják előle a forrásokat, ekkor éppen a közelmúlt nem egyszer „kényes" kérdéseinek tisztázása válik lehetetlenné, éppen ezen a téren kapnak lábra mindazon mendemondák, elfogult feltételezések, amelyek elsősorban a megbízható, szakszerű információk hiánya következtében szoktak elszaporodni. Az a benyomásom, hogy nálunk jelenleg a két elv összehangoltsága nincs kellően megoldva, és hogy ez utóbbi veszély, a szakma, a társadalom és a politika számára egyaránt egyre imminensebb, ha ezen nem segítünk. A levéltárak 1970-ben közzétett ügyviteli szabályzata szerint (113 §.) nálunk az 1938. január 1. előtt keletkezett iratanyag kutatható, „kivéve, ha a művelődésügyi minisztérium az iratokat létrehozó szerv (jogutódja) vagy más szerv kérelmére, illetőleg az állami érdekek védelmében a levéltári anyag kutatását korlátozta". Kutatható továbbá az 1938. január 1. után, de a kutatás időpontjánál 20 évvel korábban keletkezett iratanyag, ha az azt létrehozó szerv, vagy más szerv nem igényelte korlátozását, illetve ha a kutatáshoz hozzájárult. Most ne is beszéljünk arról, hogy egy oly mértékű történelmi forduló és átalakulás után, amely Magyarországon végbement, mennyiben indokolható egyáltalán reálisan egy közel fél évszázaddal ezelőtti, 1938-as általános időhatár. Szerintem aligha indokolható. Sokkal súlyosabb probléma azonban az, hogy a kutatás engedélyezése illetve akadályozása az idézett szabályzat szerint végeredményben nem egy arra hivatott, szakértő szervtől függ még az 1938 előtti anyagot illetően is, hanem a legkülönbözőbb szervektől, hivataloktól, illetve azok jogutódaitól, amelyek így adott esetben rákényszerülnek olyan kérdésekben dönteni, amelyekben felkészültséggel, tájékozottsággal nem rendelkeznek, és ennélfogva hajlamosak lesznek, az elővigyázat kedvéért a kutatás számára kedvezőtlenebbül dönteni. Ez a megoldás az egykori, lengyel típusú rendi, feudális országgyűlések anarchikus viszonyaira emlékeztet, ahol egy-két vétóval érdemleges, közérdekű határozatok meghozatalát lehetett meggátolni. Sem a történettudomány kutatási feltételeit, feladatainak ellátását, sem az államérdek védelmét nem lehet racionális és felelős módon különböző hivatalok és egyéb szervek közt széttagoltan, egy-egy részében kisajátítva, biztosítani. A megoldás nyilvánvalóan abban keresendő, hogy a művelődésügyi minisztériumot kell e téren egységes, központi kutatáskörrel felruházni, nagy figyelemmel arra, hogy a szűkkeblűség, ahol valóban indokolatlan, megállítja a történeti kutatást, hogy a történetírás, amelynek a jelenkorig kellene érnie, megtorpan egy-két nemzedékkel korábban, és válaszolatlanul hagy egy sor olyan fontos kérdést, amelynek saját jelenünk, jövőnk megértése, szempontjából nem szabad megválaszolatlanul maradnia. Vegyük végre tudomásul, hogy a múlttal reálisan szembenézni, úgy, ahogy valóban végbement, nem a gyengeség, hanem éppen ellenkezőleg, az erő jele s egyben forrása is. Ezzel már közelebb kerültünk negyedik itt tárgyalandó problémánkhoz: a forrásfeltárás és forráskiadás ügyéhez. A levéltárak az utóbbi évtizedek során a korábbi állapotokhoz képest igen nagyot léptek előre a különböző segédletek elkészítése terén. A forrásközlés terén viszont — az egész történettudományban — nem volt ezzel arányos az előrelépés, sőt inkább bizonyos lemaradás mutatkozott. A magyar történettudomány, főleg a múlt század dereka óta, jelentős forráskiadó tevékenységet fejtett ki, fontos vállalkozások, sorozatok születtek, amelyek máig jelentős anyagot hoztak napvilágra. Ennyi akkor is megállapítható, ha tudjuk, hogye munka nem volt mindig átgondoltan tervszerű, sok volt benne a „tallózás", a „kalászát". Utóbb, főleg a Magyar Történelmi Társulat újabbkori Fontes-soro17 i