Fejezetek Pest megye történetéből. Tanulmányok - Pest Megye Múltjából 7. (Budapest, 1990)
Kosáry Domokos: Levéltár és történettudomány
Abból a nagy választékból, amely a személyi feltételek biztosításától és a központi szakmai irányítás eró'sítésétó'l kezdve a technikai korszerűsítésig (xerox, számítógép) a teendó'k és gondok széles körét fogja át, itt most csak néhány problémát emelhetünk ki. Az egyik — és első' — az, hogy bár a területi levéltárak a tanácsi kezelésbe való átkerülésük (1968) óta anyagi feltételek dolgában általában jobban állnak, helyhiányuk — talán Somogy kivételével — meglehetősen általános, néhol meg egyenesen szorongató. Ezért is került sor helyenként fióklevéltárak szervezésére. Pest megye 1976-ban helyesen döntött úgy, hogy addig is, amig az új, központi épület létrejöhet, Nagykőrös után Vácott is helyi anyaggal fióklevéltárat létesít. Volt alkalmam személyesen is meggyőződni arról, hogy ezek szépen berendezett, jó munkahelyekké fejlődtek. A központi levéltári épület azonban továbbra is az olyan feladatok közé tartozik, amelyet a tanácsok segítségével előbb-utóbb — és lehetőleg mielőbb — meg kell oldani. Annyival is inkább, mivel valódi tudományos műhelyként a nagyobb szervezet mindig jobban működhetik. A fióklevéltárak elkerülhetetlenül kis üzemek maradnak. Azáltal pedig, hogy a kutatók az anyagot a területi levéltár központjába kérik be maguknak, a szállítgatások növelik a belső bürokráciát és sok időbe, energiába kerülnek. Az új, központi elhelyezés ezen felül sokkal több lehetőséget nyújt a közművelődési funkciók ellátására is. A levéltárak egy másik általános problémája az, hogy mit kell begyűjteni, megőrizni, illetve selejtezni a növekvő papírtömegből. Ez akkor is megmarad, ha az irattárak rendje mind, egységesen úgy alakul, hogy beérkezése szinte egyazon nyomtávon történhetik. A törvényerejű rendelet azt mondja ki, hogy „a gazdasági, honvédelmi, tudományos, művészeti, művelődési vagy egyéb szempontból jelentős történeti értékű iratokat" kell levéltári anyagnak tekinteni. A szakirodalom már utalt azonban arra, hogy az „egyéb" hozzátételével szinte korlátlanná tett és a „jelentőssel" mintegy azonosított „történeti érték" fogalma aligha határozható meg pontosan. S ha vannak is jellemző vonásai, alapjában véve relatív, sőt változó, hiszen függhet a kortól, a témakörtől, sőt a véletlentől is, — ha például valami éppen csak itt vagy ott maradt meg a sok közül. Az egyediség bizonyára egyik lényeges eleme a történeti értéknek, de bizonyos folyamatok bemutatásához a tömegesség bizonyítása is szükséges lehet. A tapasztalat mindenesetre arra int, hogy vitás kérdésekben inkább óvatosak, körültekintők legyünk. Valaha sok mindent kiselejteztek a levéltárak anyagából, amit ma fontosnak, értékesnek tekintenénk. Ezért hiányoznak például Pest megye levéltárából a XIX. század első felében készült összeírások, amelyek anyaga Zala megyében viszont nagy haszonnal tanulmányozható, ha az egykori gazdasági-társadalmi viszonyokat akarjuk rekonstruálni. Vagy, hogy egy másik Pest megyei példát idézzünk: utóbb az alispáni iratok közül kiselejtezték a nagykátai járásban lezajlott aratósztrájkok anyagát, azon a címen, hogy az ügy már aktualitását vesztette. Számunkra azonban, más szempontból, nagyon is érdekes lehetne, — hiszen nem egyszer még egy jelentéktelennek tűnő papírszelet is nyújthat információt. Ha a történettudomány valóban átfogja a társadalom minden funkcióját, nem képzelhető-e például még az is, hogy bizonyos szempontból majd érdekes lehet mondjuk a vállalatok kulturális bizottságainak, alapjainak iratanyaga, amelyet ma általában kiselejteznek? A fölösleges papírtömeg felduzzadását nyilvánvalóan féken kell tartanunk. De — ismétlem — jobb óvatosan ügyelnünk arra, hogy felhasználható adatok ne vesszenek el. Nehezen eldönthető esetekben talán jobb a selejtezéssel megvárnunk azt a talán nem oly 15
