Fejezetek Pest megye történetéből. Tanulmányok - Pest Megye Múltjából 7. (Budapest, 1990)

Kosáry Domokos: Levéltár és történettudomány

1 many, meg ilyen: alkotmánytörténet, várostörténet, megyetörténet. Eszerint a levéltártant egyebek közt valóban az e témákkal való kapcsolat különböztetné meg a történettudománytól, amelybe éppen ezek mind beletartoznak? Ez bizony szánandó érvelés, mint ahogy nem különb a hivatkozás az „informatikára" sem, amelyen a szerző — úgy látszik — egyszerűen az információ-adást érti, szándéka ellenére megint a hasonlóságot és nem a különbözőséget észlelve a levéltártan és a történettudomány között. Utal ezután a szerző arra a közismert tényre is, hogy a feudalizmus idején a levéltár főleg jogbiztosító iratok, kiváltságlevelek őrzésével foglalkozott, és hogy a polgári korszakban lett azután „a történettudomány írásos forrásainak gondozója". Ezután persze azt várnánk, hogy a következő lépés a mai társadalmunkban, az legyen, hogy még széleskörűbb anyaggal, még több, olyan új történeti kérdésre tudjon válaszul adatot nyújtani, amely korábban így fel sem merült. Nem így azonban szerzőnk, aki szerint most — éppen ellenkezőleg — ismét meglazul a levéltár és a történettudomány kapcsolata. Vajon miért? S ha igen, minek a levéltár történeti anyaga? önkéntelenül az a hasonlat jut eszünkbe, hogyha a feudális korban nem volt modern tömegközlekedés, a polgári korban pedig már lett vasút, autó, villamos stb., akkor ma még tovább kell e téren előbbre lépnünk. Ember Győző levéltára azonban inkább ahhoz az egyik írónk ironikus fantáziájával kigondolt gyorsvonathoz hasonlítana, amely öncélúan úgy kering a Balaton körül, hogy sehol sem áll meg. Van azonban a cikknek egy, az ötvenes évekre emlékeztető, kissé sajátos mellékíze is. Szerinte ugyanis aki a történeti levéltár mellett foglal állást, az mintha valami polgári előítéletet folytatna tovább. S ezzel szemben a szerző diadalmasan idéz egy NDK lexikont, amely szerint „a levéltártudomány bázisa a marxista—leninista filozófia. Szeretnénk tudni, mit szólnának az NDK történészei ahhoz az ebből adódó véleményhez, hogy a levéltártant ez különbözteti meg az ő történettudományuktól. De ezzel talán elég is az ilyenféle elméleti produkciókból. A nézetek lehetnek persze tévesek, de maga ez a leválasztás! tendencia nem volt teljesen hatástalan. Nemcsak és nem is elsősorban abban, hogy például az Országos Levéltár munkatársai, akik egyébként sorra készítették a szükséges és hasznos segédleteket, hosszú éveken át igen sok akadállyal küszködtek, ha ezen túlmenően is foglalkozni próbáltak történeti kérdések földolgozásával. A nagyobb baj az lett, hogy a történettudománytól való távolodással együtt általában kezdett a levéltárak tudományos intézményi jellege háttérbe szorulni. A területi levéltárakat például — néhány kivétellel — ma sem ismerik el minden további nélkül tudományos műhelyeknek, és nem is igyekeznek számukra azokat a feltételeket biztosítani, amelyek egyáltalán lehetővé tennék, hogy az esetleges ilyen formális elismertetéssel valóban élni tudjanak. Az 1980-as miniszteri rendelet 21 területi levéltár közül kutatóhelynek csak hetet tekint. Ezek: Budapest Főváros Levéltára, Baranya, Békés, Fejér, Hajdú-Bihar, Pest és Somogy megye levéltárai. S a többivel mi lesz? Ugyanakkor 1983 elején a Társadalomtudományi Koordináló Bizottság egyik munkálata — meglehetősen irreálisan — külön kutatóhelynek számítja minden vidéki tanárképző főiskola minden egyes tanszékét külön-külön, de viszont a levéltárakról jóformán nem is beszél. Ideje változtatnunk ezen a szemléleten. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Bizottsága a maga részéről mindenesetre azon lesz, hogy a levéltárakat segítse az őket megillető szint elérésében, abban, hogy mind rangban, mind pedig a szükséges szervezeti, technikai, szakmai feltételek dolgában valóban tudományos műhelyekké váljanak. 14