Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
416 SZAKÁLY FERENC és liturgiái viták nyűgözték le, amelyek, meglepő módon, nagy hallgatóságot vonzottak a közrendűek soraiból is.575 Igazságtalanság, hiszen — amellett, hogy mintaszerűen gondozta mestere hagyatékát — legalább egy zsoltárgyűjteménye és egy, minden valószínűség szerint Szegedi Kis Loci communeséhez hasonló, űj rendszerű, több kötetes összefoglalása vált az idők prédájává, illetve — reméljük — csak lappang valahol.576 Éppen nem csodálkoznánk azon sem, ha felbukkanna egy olyan kötet is, amely Skariczának 1588-ban Pécsett Válaszúti György antitrinitárius lelkésszel lefolytatott vitájáról az ő szemszögéből is beszámol. (Válaszúti bő lére eresztett leírása a kor legfontosabb egyháztörténeti emlékei közé tartozik.577) Szegedi Kis István és Skaricza Máté fároszként emelkedik a Hódoltság eddigelé kissé túl sötét színekkel ábrázolt, ám valóságban is eléggé nyomasztó sötétjéből. Más olyan lelkészt, aki után jelentős alkotások maradtak volna, egyelőre nem ismerünk;578 hozzájuk fogható persze nem is lehetett. Már csak azért sem, mert a protestáns tanok terjesztése csakhamar éppolyan kenyérkereseti lehetőséggé változott, mint a katolikus, amelyet felváltott, s amelynél minőségileg jobb, szellemileg elkötelezettebb szolgálatot ígért. Voltak köztük, akik nemigen állták ki az alkalmazó közösség kritikáját, amely ugyan könnyen megszabadulhatott tőlük az évente ismétlődő ún. „marasztalás” alkalmával, ám ennek határt szabott a rendelkezésre álló lelkészek és tanítók, a Hódoltságban különösen szűk, kínálata. Aki viszont a mindennapos feladatok ellátása (keresztelés, esketés, temetés, istentisztelet-tartás) mellett szellemi „műve- letek”-kel (önműveléssel, irodalmi próbálkozásokkal, verselgetéssel) is foglalkozott — ami ebben a gráfomén korszakban nem mehetett annyira ritkaságszámba mint, mondjuk, manapság — felmérhetetlen szolgálatot tett tágabb és szűkebb környezetének. Ok voltak azok, akik a magára hagyott paraszttársadalomban egy másfajta — a mindennapi megélhetés gondjain túltekintő — minőség eszményét hordozták, akik a tehetséges gyerekeket „értelmiségi” pályára irányították, stb. Röviden szólva: akik élő kapcsot alkottak az európai szellemi mozgások és Magyarország legeldugottabb pontjai között is. A 16. század második felében túlnyomórészt kálvinisták voltak, egyszerűen azért, mert — az alább előadandó kivételtől eltekintve — mások nem lehettek. 4. Az antitrinitárius Nagymaros A reformáció legradikálisabb irányzata, a Szentháromság-tagadás mindössze az egyéb tekintetben is rendhagyó fejlődésű Nagymaroson tudta megvetni a lábát, ott is csak szűk tíz esztendőre. Ennek a látszatra elhanyagolható epizódnak azonban köztörténeti jelentősége van, amennyiben Nagymaros a legészakibb pont, ameddig ezt, a különösen Erdélyben és annak előterében meghonosodott irányzatot meghonosítani próbálták. A mezőváros megfellebbezhetetlen tekintélyű polgára, Trombitás János alkalmasint erdélyi üzleti útjain579 ismerkedett meg az antitrinitárius tanokkal. Meglehet, szem- és fültanúja volt a Debrecenben és Nagyváradon gyakran rendezett szakramentárius-antitrinitárius ösz- szecsapások valamelyikének. Annyira lenyűgözték a Szentháromság-tagadó tanítások, hogy lelkészt kért Dávid Ferenc erdélyi püspöktől, akivel — valamilyen úton-módon — meglehetősen szoros kapcsolatba került. Az utóbbi által küldött Csapó Györgyöt sikerült polgártársaival is elfogadtatnia: legalábbis semmi jele annak, hogy azok valamilyen módon tiltakoztak az önkényesen végrehajtottnak tetsző vallásváltás ellen. Nem így a szomszédos (budai, pesti és váci) helvét gyülekezetek és Nagymaros elsőszámú nyugati kereskedelmi kapcsolata, a még mindig a katolicizmus és a lutheranizmus mezsgyéjén elhelyezkedő Nagyszombat. Ezek a kereskedelmi kapcsolatok megszakításával fenyegetőztek, s — mintegy ezt beváltandó — nem szívesen fogadtak házukba átutazó nagymarosiakat. A Szentháromság-tagadás terjesztését 1571-től fogva királyi pátens tiltotta a királyi Magyarország területén, súlyos büntetést helyezve kilátásba mind híveinek, mind pedig azok eltúrőinek. Trombitást azonban ez a legkevésbé sem zavarta: 1574 elején hitvitára felszólító deklarációkkal árasztotta el a Duna vonalát, nem csekély riadalmat támasztva az itt szolgáló 575 Vö. pl. ESZE 1967, 433-472. és BALÁZS 1994, 177-225. 576 SZAKÁLY 1995d, 156-161. 577 VÁLASZÚTI. 578 Azon külföldi egyetemeken megfordult dunamellékiek névsorát, akik leginkább „gyanúsíthatok” irodalmi munkássággal 1. FÖLDVARY 1898, I. 34-62. 579 Igaz, ezeket egyelőre csak Debrecenig tudtuk nyomon követni.
