Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
465 „nemesedő” Dunapataj, s talán Nagymaros sem, miközben Vác valósággal visszazuhant a parasztközösségek sorába. (Amitől éppenséggel még lehetett fejlett önigazgatása,805 hiszen Szeged példájából tudjuk, hogy a török közvetlen jelenléte nem akadályozta automatikusan a magyar önkormányzati életet.806) Az önkormányzat felépítését és működését az alábbiakban elsősorban nagykőrösi, másodsorban kecskeméti példákon mutatjuk be.807 Más mezővárosok történetéből csak különlegesen érdekes vagy hézagpótló illusztrációkat emeltünk át ide. A nagy hódoltsági mezővárosok fejlődésének az a legfőbb jellegzetessége, hogy két hatalom közé szorulva, azok állandó jelenléte ellenére sem annyira önállóak, mint inkább magukra hagyatottak voltak. Az, hogy belső autonómiájukat lehetséges határig kiterjesztették, csupán a helyzet kezelhetőségét könnyítette meg, a külső nyomás ellen nem nyújtott elégséges védelmet. Alkalmasint az a kevés is több volt annál, mint amit azok a királyi magyarországi mezővárosok elérhettek (vagy megőrizhettek), amelyeket nem védett a török és magyar uraik közti borulékony egyensúly a karnyújtásnyira levő földesúrtól. All ez természetesen a kisebb településekre is; sőt fokozott mértékben, hiszen egy kisebb közösség eleve veszélyeztetettebb volt, s korlátozottabb volt az a választék is, amiből a közösség vezetőit kiválaszthatta. Bár az ezek igazgatási struktúrájára vonatkozó kutatások nem kilátástalanok,808 ezúttal tudatosan nem térünk ki rájuk. Csupán még annyit jegyzünk meg, hogy — hasonlóan a 16. századhoz — szemmel láthatóan viszonylag zökkenőmentesen eligazgatták önmagukat, s — meglepetésünkre — viszonylag ritkán fordultak segítségért földesurukhoz, ami annak jele, hogy maguk is elboldogultak. Pontosabban szólva: ezek is csak olyan horderejű ügyekben fordultak fel- sőbbségeikhez, amelyekben a legnagyobb mezőváros sem tehetett másként, hiszen bizonyos rendelkezési területeket a magyar jog — amelyen a hódoltsági települések léte is alapult — az utóbbiak számára tartott fel. így például — mint arról már szóltunk — csakis a földesúr léphetett fel olyan határsértési, pusztahasználati és -bérleti ügyekben, amelyek számára végső soron érdektelenek voltak, vagy csupán elvben érintették őket. Ha, mondjuk az aszódiak egy-két határjelet elmozdítottak az acsaiak kárára — vagy fordítva —, a hic et nunc közvetlenül csak az ott élő és gazdálkodó jobbágyokat sújtotta, a földesurat legfeljebb azon feudális ösztön serkenthette közbelépésre, hogy minden talpalatnyi föld tulajdonlásáért a végsőkig küzdeni kell. Ezért meg vagyunk győződve, hogy az ily jellegű tiltakozások nagy részét maguk az érintett jobbágyok kezdeményezték, már csak azért is, mert uruk az ő jelzésük nélkül jobbára nem is szerezhetett tudomást a birtokjogaiba vágó változásokról.809 A kisebb parasztközösségekre majd csak a hódoltsági települések — többé-kevésbé kényszerű — összefogási kísérleteinek tárgyalása során térünk vissza. Itt kell válaszolnunk azonban azon, már a 16. századi viszonyok elemzésénél is felmerült kérdésre: vajon jogismeretük milyen forrásokból táplálkozott és újult meg ismét és ismét? Ehelyütt csupán a 17. században bekövetkezett jelentősebb változásokra térünk ki. Pontosabban egy, ám döntőnek tűnő messze gyűrűző változásra: a vármegye helyreállására és megerősödésére. Ezzel ugyanis helyreállt a felsőbb kormányszervek és a hódoltsági települések közti kapcsolat és az utóbbiak — földesurakon túli, azok fölött is hatalommal bíró — természetes feljebbviteli fóruma (nemcsak jogszolgáltatási értelemben). Különös jelentőséget kell tulajdonítani annak, hogy a nemesi vármegye szorgalmazta a nagy mezővárosok közgyűlési képviseletét, s bár az nem volt éppen olcsó mulatság, azok, ha tehették, eleget is tettek a felszólításnak,810 hiszen minden ott tárgyalt ügyből tanulhattak valami hasznosíthatót. Meglehet, hogy afféle „továbbképző”-ként fogták fel a közgyűléseket, ahova rendszerint a városvezetésben már résztvevő vagy oda szánt polgáraikat küldték. Elő, folyamatos kapcsolatot teremtett vármegye és a megye lakossága között továbbá, hogy az előbbi közvetítette az utóbbiak felé a felsőbb leiratokat, az újonnan hozott 805 Vó. VASS 1983, 112-113. 806 SZEGED 1983, 719-723. 807 Alábbi leírásunkat a következő munkákra alapoztuk (ezekre a továbbiakban csak szükség esetén utalunk: MAJLAT 1943, 105-150., (lényegesen zavarosabban NOVAK 1994,1. 218-227.) és HORNYIK 1860-1866, II., passim, különösen 151-165. 808 A misszilisekből és a tanúvallatási jegyzőkönyvekből kihámozhatnak olyan adatok, amelyek arra utalnak, hogy a közepes nagyságrendű helységek is tartottak legalább egy nótáriust s a kisebbekben — amelyekben, ha nótáriusra nem tellett, vélhetőleg a pap vagy az iskolamester volt a község „tolla” — s nem csak a bíró + tanács alkotta a magisztrátust. 809 Talán erre (is) utal Koháry azon kifakadása (1677), hogy a kecskemétiek ne szaladgáljanak hozzá minden apró-cseprő („aprólék”) üggyel (SABB Koháry-Coburg család levéltára). 810 Vó. NEMETH 1990, 87-121. A HÓDOLT MEGYE TÖRTÉNETE
