Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
404 SZAKÁLY FERENC csak 1590-től).494 Mindez még akkor is kevésnek tűnik, ha feltesszük, hogy a falu füstjére került esetek elsöprő többségét az érvényes erkölcsi normák, a józan ítélőképesség, illetve — határhasználati kérdésekben — a helyismeret alapján megnyugtatóan tisztázni lehetett. (A hódoltsági autonómiák forrásvidékét kutatva nem hivatkozhatunk az itt maradt kisnemesek tapasztalataira, hiszen alább látni fogjuk, hogy ők teljesen belesimultak a paraszti közegbe, s semmi okunk feltételezni róluk jelentősebb jogi jártasságot. (A mezővárosok pedig kifejezetten ellenségesen viszonyultak nemesi kiváltságaikkal élni kívánó lakosaikhoz.) Nem sokat segíthettek a gyakorlatban az olyasféle utasítások sem, amilyet például a ceglédiek tiszttartója kapott 1589-ben: „Hagyjuk erősen a városbelieknek, hogy azon városbeli embert se bosszúságból, se panaszból, se ok nélkül kádia elé ne idéztessék, hanem bírája és tiszttartója előtt keressék egymást, az ispánnak is adunk arra hatalmat, hogy efféle [értsd: a törökhöz fordulót] megbüntesse..., a város törvényével elégedetlen fél a tiszttartó elé appelál- hat”. Egy ilyen nyilatkozat ugyan nagyban hozzájárulhatott a helyi magisztrátus legalizálásához és tekintélyének megerősödéséhez — amit ugyanakkor az ispánnak adott hasonló felhatalmazás némileg egyébként csorbított —, ám a tételes ítélkezés rekonstruálásához támponttal nem szolgál.495 Hogy aztán a minden társadalomban felbukkanó deviáns elemeket egy csöppnyi falu bírája hogyan tudta kordában tartam, annak megállapítása a múlt — következésképp jövőbeli kutatások — nagy rejtélyei közé tartozik. Elképzelhetetlennek tartjuk ugyanis, hogy minden büntető ügyben kihivatták az abban illetékes török közeget, a szubasát. Mivel ez alaposan megkérte a kiszállás díját, legfeljebb ha főbenjáró ügyekben fordultak hozzá; az olyanokban, amelyeknek elhallgatása súlyos török büntetést vont maga után. (E téren Werbőczy sem sokat segített, hiszen a Tripartitum nem tartalmaz büntetőjogi fejezeteket.) Akárhogy volt is, jelentős mennyiségű forrásanyag átnézése után mégis az a benyomásunk, hogy a büntetőbíráskodásban sem alakult ki olyan káosz, amelyen egy kisebb tájegység lakosságának összefogása sem tudott volna úrrá lenni. A fenti fejtegetéseket inkább erősíti, semmint gyöngíti az egyetlen ellenvethető példa: Kecskemét mezőváros 16. századi jegyzőkönyveiből egy olyan település jogéletéről tudunk, amelybe a Porta — jóllehet nem rendelkezett védművekkel — kádit helyezett ki. (Ezt egyszersmind analógiául használhatjuk a Kecskemétéhez hasonló státuszú — falak nélküli, de kádival ellátott — Ráckevi, valamint azon erősségek — Vác, Buda, Pest stb. — jogéletének rekonstruálásához, amelyeknek volt magyar lakossága is.) Mivel fentebb is elsősorban rájuk támaszkodtunk a török jogrendszer leírásánál, a részletekre itt nem térünk ki. A kecskeméti jegyzőkönyvek jogszolgáltatási tanúságaiból ezúttal csak azt ragadnánk ki, hogy a török nyomás még azokon a helyeken sem tudta visszaszorítani a városigazgatás alapvetően magyar jellegét, ahol a kádi és a szubasa lényegében minden jövedelemmel kecsegtető vitára, birtok- és büntetőügyre kiterjesztette felügyeletét. Úgy hisszük, a falusi és mezővárosi önkormányzatok változatlan magyar jellegének tudható be, hogy a katonailag mindvégig túlerőben levő megszállók nem tudták rákényszeríteni akaratukat az alávetett társadalomra, amely a maga igazi feljebbvalóságát nem Budán és a szandzsák-székhelyeken, hanem a királyi magyarországi és erdélyi kormányszervekben, nem török hűbérbirtokosaiban, hanem távol élő magyar foldesuraiban találta meg. Mint az adóztatásról szóló fejezetből kiderül majd, ezzel bizonyos fokig maguk ellen „dolgoztak”, hiszen a hódoltsági magyar birtokjog s annak pénzbeli elismerése csupán alkalomszerű és jobbára erőszakkal végrehajtható maradt, amire nem várhatott volna nagy jövő. A magunk részéről a helyi önkormányzat fennmaradására és kompatibilitására is kiteljesztenők Balassa János bányavidéki főkapitány kijelentését: „A török országunk egyes részeit ugyan elfoglalta, de inkább csak háta mögött hagyta, mint meghódította. Hiszen saját hivatalait, saját törvényeit behozni nem bírta, s kénytelen eltűrni, hogy azon részek a maguk szervezetében maradjanak, és hogy a maguk alkotmányával éljenek.”(1555)496 494 Károlyi Gáspár és munkatársainak fordításában, Vizsolyban: KMNy I. 635. sz. - E két jogforrást nevezi meg alapvetőül a három Duna-Tisza közi város törökkori joggyakorlatát feldolgozó Schwáb Mária (SCHWAB 1939, passim, különösen 96. skk.) is. 495 CEGLÉD 1982, 106. 496 NEMESKÜRTY 1978, 32.
