Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
356 SZAKALY FERENC kell következtetnünk, hogy egyfelől minden település határában volt erdő, másfelől, hogy azon belül a tölgy volt a legelterjedtebb fafajta. Vagyis: a sertéseket — vagy kondába gyűjtve, vagy családi „egységenként” — reggel kihajtották azokra a helyekre, ahol turkálva önmagukat táplálhatták, s csupán éjszakára kerültek vissza a telekre, a házak környékére — nyilván kezdetlegesen összerótt fedél alá.157 Hasonló védelemben részesülhettek az igásjószágok — túlnyomórészt tehenek is —, hiszen azokat, ellentétben a fejőstehenekkel, nem lehetett a közlegelőn — úgyszintén gulyában (tehát közösségi alkalmazott őrizete alatt) vagy egyenként-páronként — tartani. Bár napközben az igásállatokat is legelőre csapták, reggeli és esti etetésükről otthon kellett gondoskodni: nyilvánvaló, hogy a belső telken folyt valamiféle széna- és szalmagazdálkodás is. Meglehet persze, hogy ez kimerült a köz-, illetve magánkaszálón összegyűjtött széna és a kicsépelt szalma — ez utóbbi elsősorban az állatok alá — beszállításában, elhelyezésében és megóvásában. A „háztáji” képéhez természetesen akkortájt is hozzátartozott a ház környékén — vagy elkerített helyen, vagy szabadon — kapirgáló baromfi (csirke, tyúk, liba, kacsa). Mivel ezt a törökök nem adóztatták, létezéséről részben a kánunnáme azon közléséből, miszerint a parasztasszonyok tyúkot is visznek eladni a környékbeli piacokra,158 részben abból értesülhetünk, hogy a magyar földesúmak beszolgáltatandó ajándékok közt rendszeresen szerepel tojás.159 A budai szandzsák törvénykönyve piacra vitt gyümölcsöt is említ; ezt az asszonyok — a tyúkhoz és nyilván a tojáshoz hasonlóhoz — a fejükre tett „kötésben” egyensúlyozták.160 A gyümölcstermesztés már az előző században is elterjedt a parasztporták táján, s a jelek szerint azt a török megszállás sem vetette vissza.161 A mintaként felmért száz budai szandzsákbeli helység közül tizenháromban számoltak gyümölcstermelésből származó, két helyen pedig kert után fizetendő jövedelmekkel. (A Szomolak-sziget 1559-ben azzal került a ráckeviek kezére, hogy az ott levő rétek és kertek után tizedet adnak.)162 Mivel arról, hogy a paraszti gyümölcsöskertekben milyen fajták termettek, legfeljebb analógiák alapján alkothatnánk képet,163 ezért a további részletezéstől itt eltekintünk. Megjegyezzük azonban, hogy ahol gyümölcs terem, ott mindig joggal feltételezhető a pálinkafőzés is. Erről a török hatóságok nem vettek tudomást, így aztán csak magyar forrásokból tudjuk, hogy a lepárlást részben nyilván sárral letapasztott vasfazekakban részben erre a célra előállított üstben — amelyből rézcsövek vezette ki — végezték. Érdekes módon a gyümölcsből és seprőből „főzött égett bort” ekkortájt öregasszonyok főzték és értékesítették.164 A „háztáji” gazdasághoz számíthatjuk a méhészetet is, az osztásos földművelést folytató parasztnak aligha volt ideje arra, hogy távolabbra járjon ellenőrizni-gondozni ekkor még jobbára szalmából font kasait. A méhkasok után szedendő tized minden település bevételi előirányzatában szerepel, érthetőképp, hiszen a parasztlakosság csupán méhészkedéssel juthatott édesítőszerhez. d) Legeltető állattartás A 16. századi török források oly gazdag adatbázissal szolgálnak a juhtenyésztésről, hogy csodáljuk: nem akadt még néprajzkutató vagy agrártörténész, aki a bennük rejlő hatalmas lehetőségekre és távlatokra felfigyelt volna. Mivel a juhtenyésztés iránt nemcsak a török kincstár, hanem — hadsereg-élelmezési okokból — a hadvezetés is érdeklődött, a szandzsákösszeírások is több úton-módon közelítenek hozzá, sőt a jelek szerint rendszeresen készültek külön juhadó-defterek is. Ahol a báránytized pénzbeli megváltása volt szokásban — vagyis az összeírásból nem derül ki, hogy mekkora az állomány —, ott gyakorta megesett, hogy a juhosgazdák neve fölé a juhszámot is feljegyezték, fontos támpontot nyújtván ezzel nemcsak 157 BARABÁS-GILYÉN 1979. és BALASSA 1985. 158 FEKETE 1944, 207. (3. pont) 159 SZAKALY 1981, passim. 160 „A városokból és falvakból [...] hozott [...] tyűk, sajt és gyümölcsféle” - FEKETE 1944, 207. (4. pont). 161 Ami könnyen félrevezető lehet, mert a magyar kertkultúra súlypontja mindezzel együtt a nemesi kúriák és a nagybirtok kertjeire esett (SZABÓ 1969,47.); az úri asztalokra került gyümölcsválasztékról 1. ZOLNAY1977,310-311. 162 KÁLDY-NAGY 1985, 530. 163 SZAKALY 1981. 164 SZAKALY 1981. és MÉT 45-46. (ceglédi, kecskeméti és körösi példákkal).
