Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
A HÓDOLT MEGYE TÖRTÉNETE 355 harasztjával — (természetesen csak magyar részről) dézsmamentes nemesi föld volt: „és az földet úgy hallottam atyámtól, hogy királyi dézsmás föld volt, s arra nézve az atyám mondotta, hogy bődreegyházi földre menjünk szántani, mivel onnít királyi dézsmát nem fogunk ebből adni..., az marhánk rá nem járt hosszú nyáron, mivel hogy a vetést és kaszálást mindenkor azon tettük arra való képest, hogy az dézsmát ki nem vették az bődriegyházi földből”.149 c) „Háztáji” gazdálkodás A berendezkedő törökök természetesen nem változtattak a jobbágytelek-rendszer történetileg kialakult rendjén, így megmaradt a házhoz közvetlenül csatlakozó belső telek is, amelynek hozzávetőleg egy magyar holdnyi területén részben veteményes kert, gyümölcsös, baromfiudvar osztozott, részben pedig éppúgy szántóföldi vagy szőlőművelés alá vonták, mint a telek külső tartozékait, illetve a promontorium lényegében szabad forgalmú szoléit.150 A házhoz közeli szántóba persze nem annyira kenyérgabona, hanem len és kender, valamint bab, borsó és lencse, esetleg valamilyen takarmánynövény kerülhetett. A veteményeskert képe alig hasonlít az általunk megszokotthoz, hiszen azt manapság jobbára az Amerika felfedezése nyomán meghonosított növények (burgonya, paradicsom, paprika, kukorica stb.) uralják. A közép- és törökkori kert kínálata jóval szegényesebb volt. A szandzsák-összeírások csak vörös- és fokhagyma, valamint káposzta, elvétve répa és retek után vártak számottevő jövedelmet. Mivel a budai, esztergomi, hatvani és nógrádi szandzsák 1546. évi kánunnáméja szigorúan kimondja, hogy „minden konyhakerti vetemény és konyhákért (bosztán) után tized szedendő”, akár el is szomorodhatnánk őseink konyhájának silány zöldségkínálatán. E rendelkezésnek azonban némileg ellentmond ugyanazon kánunnáme egy másik pontja, amely úgy rendelkezik, hogy azon vetemények közül csupán azok után szedendő tized, amiket piacra visznek, s ilyenként megnevezi a „saját fogyasztásra ültetett petrezselymet, tárkonyt” és — immár, sajnos részletezés nélkül — „más konyhakerti veteményeket”.151 Vagyis: került az asztalra gyökér, s a parasztgazdaság megtermelt bizonyos „fűszemövények”-et is. A kánunnáme fenti belső ellentmondását a bosztán szó értelmezése segít feloldani, amelyről Káldy-Nagy Gyula megállapította, hogy a — minden valószínűség szerint a belső telken kívüli — káposztáskertet jelentette, s a határ vizesebb részein került kiosztásra.152 Ez azt sugallja, hogy a török hatóságok különbséget tettek a házhoz közvetlenül csatlakozó, illetve ugyan telki tartozékként, de attól távolabb évről-évre újra osztott kertek között — amelyek elnevezésükben is különböztek egymástól (bagcse, illetve bosztán) —, és csak az utóbbi termését adóztatták, függetlenül attól, hogy a termés piacra vagy családi asztalra került-e. E feloldást támasztja alá, hogy a megvizsgált száz budai szandzsákbeli helység felében találunk káposztatermést — az érdekesség kedvéért említjük, hogy Vecsésen pl. nem153 —, míg a fontossági sorrendben utána következő vetemény, a hagyma csak azok egynegyedében fordult elő. Hogy a káposzta milyen kiemelkedő szerepet játszott a korábbi századok táplálkozásában, axiomatikusán mutatja azon 18. századi mondás, miszerint „a szalonnás káposzta Magyarország címere”.154 Nos, e „címer” másik alapanyaga, a szalonna is bőségesen állt rendelkezésére a hódoltsági parasztnak: 1562. évi szandzsák-összeírás előirányzott sertésadó alapján a szandzsák tizenegy mezővárosában 8000 körűire tehető a sertések száma, vagyis: egy háztartásra valamivel több mint három disznó esik. Ez azonban inkább a készítő felületességét mutatja, hiszen Káldy-Nagy Gyula számos kisebb helységben háztartásonként 8-12 sertésszámot is talált.155 A sertéstartást persze nem egészen jogos a házkörüli gazdálkodás keretei között tárgyalni, hiszen a kánunnáméből egyértelműen kiderül, hogy a 16. században a disznót nem a házi ételmaradékon („moslékon”), hanem leginkább makkon hizlalták. Mivel a törvénykönyv kivételeket nem, sertéstenyésztést viszont jószerivel valamennyi lakott helységben jelez,156 arra 149 NOVÁK 1994, I. 184. (idézett tanúvallatás). 150 SZABÓ 1969, 9-78. és MAKSAY 1971, 133. skk., különösen 201-209. isi FEKETE 1944, 207. (3. és 12. pont.) i52 KÁLDY-NAGY 1970b, 34. 1« KÁLDY-NAGY 1985, 699. 154 Vó. BARTA 1982, 28. 155 KÁLDY-NAGY 1985, passim. 156 FEKETE 1944, 207. (14-15. pont), vö. MÉT 47-48.
