Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
354 SZAKÁLY FERENC A fenti kimutatások tanulságait leolvasva, némi meglepetéssel kell tapasztalnunk, hogy: a) Az egy-egy lakott település körüli puszta-komplexumok kiformálódása az északabbi részeken — jószerivel éppen ott, ahol a királyi székváros közelsége miatt, közvetett bizonyítékok alapján, az átlagosnál nagyobb pusztulást feltételeztünk — mily kevéssé haladt előre. b) Kecskemét kivételével a nagy mezővárosok közül még sehol sem kezdődött meg a „pusztabirodalom” alakulása. A Duna és a dombok közé beszorított Nagymaros két pusztája magánbérlők kezén volt. Vác alig mutatott érdeklődést a pusztaszerzés iránt (igaz, nem is volt tere a terjeszkedésre), Ráckevi három pusztája közül egy jelentéktelen területű volt, a másik kettőn számos más környékbeli településsel osztozott. Ceglédnek mindössze egy pusztája volt — az is az 1580-ra újratelepült és szomszédainak sok gondot okozó Nyársapát148 —, Nagykőrösnek egy sem. Az utóbbi kettőnek alkalmasint már régtől fogva nagy határa volt, s a helyzet csak akkor változott, amikor a pusztahasznosítás a ridegmarha-tartás irányába kezdett fejlődni. c) Éppen Kecskemét példája bizonyítja, hogy a puszta-övezet kialakulása nehézkesen, esetleg visszaesésekkel haladt. (A nyolc közül öt pusztáról 1580-ban azt olvassuk, hogy „ráják nélkül, jövedelme N akcse”; mivel magas bevételekről van szó, ezek nyilván továbbra is az egyre növekvő mezőváros használatában maradtak, de ezt az összeíró egyáltalán nem tartotta evidensnek.) Hogy a számtalan, használó nélkül, de jövedelemmel összeírt puszta bevétele kitől és miből származott, csakis a helyi szintig hatoló elemzés döntheti el. Jelen esetben csupán annyi állítható róluk bizonyosan, hogy nem rekedtek kívül a termelés rendjén; a használó megnevezésének hiánya csupán az összeíró felületességét tükrözi. (Ugyanúgy, mint az, hogy még a megszállás után negyven esztendővel, 1580-ban is tucat számra találtak addig összeíratlanul maradt pusztákat.) Joggal feltehető, hogy ezek adták a területnövelésre utalt települések terjeszkedésének rezervoáiját. Folytatva tanulságok leolvasását: d) Kecskemét vonalától délre, mondhatni, „más világ” kezdődött a Duna-Tisza közén, ahol — miként az alábbi kis táblázatból is kiderül — a szűk- és gyakran mocsaras határú helységek korán versengeni kezdtek a megürült szomszédos területekért: Egy helység által használt Több helység által használt Közösség által használt Magánbérlők által használt puszták aránya Budai szandzsákban (1546-1590) 58,8% 20,0% 52,6% 28,6% Szegedi szandzsákban (1560) 41,2% 80,0% 47,3% 71,4% e) A fenti táblázat második fele azt a meglepő következtetést sugallja, hogy — bár a jelek szerint az első lépést rendszerint a faluközösség tette meg — a puszta-foglalás igazi előmozdítója a vállalkozó kedvű magángazda volt, aki felismerte a megélénkült kereskedelmi forgalomban rejlő lehetőségeket, s azokat igyekezett a maga hasznára maximálisan — akár ugyanazon településen lakó jobbágytársai rovására is — kiaknázni. Bár a jogi viszonyok tárgyalásának nem itt a helye, már itt előre kell bocsátanunk néhány megjegyzést. Amennyiben egy-egy puszta úgy került szomszédja(i) birtokába, hogy egykori lakói a használó településre menekültek, s onnan jártak ki művelni elhagyott szántóikat stb., úgy az „összeolvadás” jogilag megalapozottan zajlott le. S úgy vált egyre szilárdabbá, ahogy az egykori beköltözők beolvadtak a befogadó közösségbe, elhagyott települések határa pedig a befogadó település határába. Tudnivaló azonban, hogy az így előállott kész helyzet sem hatott kényszerítő erővel a magyar birtokosokra, akik az elpusztult települést éppúgy külön birtoklási egységnek tekintették, mint az élőt. Igaz, a 16. században kevés figyelmet tudtak fordítani az előbbiekre, annál több vita kiindulópontjává lettek viszont a 17. század derekától fogva. Vonatkozik ez a megállapítás egyébként minden olyan bekebelezett pusztára, amelynek használatba vételét — a kész helyzeten túlmenően — „mindössze” az biztosította, hogy a használók azokat a törököktől bérbe vették. Mindezt azért kell itt is hangsúlyoznunk, mert a jogi helyzet közvetlen kihatással lehetett egy-egy puszta hasznosításának módjára, közelebbről arra, hogy szántóföldi művelés alatt tartsák vagy marhákat engedjenek rá. A nagykőrösiek azért nem hagytak fel az említett Bődreegyház művelésével, mert — ellentétben Pót148 ÉRI 1958; ÉRI 1962.
