Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
350 SZAKÁLY FERENC hogy amikor az 1560-as éveket követően a dél-dunántúli bortermelés látványosan visszaesett — akkor kezdődik a Hegyalja felemelkedése —, honnan fedezték a kieső mennyiségeket. A szántóföldi termények és a must — állítólag három évi átlag alapján megállapított — tizedei alapján Káldy-Nagy Gyula valamennyi budai szandzsákbeli lakott településnél felvázolt egy gazdasági fejlődésképet, amely az egy háztartásra eső gabona-, illetve — ahol volt — bormennyiség (kilében = minimum 301, illetve pintben = 1,7 1) változása alapján különböztet meg jól és rosszul ellátott településeket.135 Bár az így nyert kép nyilván nem lehet teljesen idegen a valóságtól, a megmagyarázhatatlan ingadozások arra intenek, hogy az ilyenféle számításokkal — legalábbis addig, míg a számítások kontrollját valaminő más forráscsoport bevonásával el nem tudjuk végezni136 — csínján bánjunk. Ezért — meg azért, mert az eredmények kiértékelése még az esetben is szétfeszítené ezen írás kereteit, ha a módszer használhatónak bizonyulna — ezúttal nem kísérletezünk a településeket prosperáló és hanyatló kategóriába sorolásával, ezek regionális értelmezésével, s azzal, hogy ebből az egész vidék gazdaságára érvényes következtetéseket vonjunk le. Beérjük azzal a megállapítással, hogy egy ötfős háztartás évi kenyérgabona-szükséglete 24, egy hat fősé pedig mintegy 30 q-ra tehető. (Ehhez a számhoz úgy jutottunk el, hogy a háztartásokat mechanikusan fele-fele részben osztottuk felnőttekre, illetve kiskorúakra, s — mivel a kenyér-, a tészta- és kásafogyasztás jóval nagyobb volt, mint manapság — az előbbiekre napi 1 kg-ot, az utóbbiakra napi 1/2 kg-ot számoltunk.) Későbbi katonai regulamentumokból tudjuk, hogy 1 kg kenyér kisütéséhez 0,75 kg lisztre volt szükség.137 138 Mivel török forrásaink kilében adják meg a gabonatizedet — ami minimálisan 30 litert foglalt magában — mindent (egyfelől a kilogramm és a liter között az előbbi javára mutatkozó különbséget, másfelől az őrletésnél adódó veszteséget, a vámot és a tizedet) beleszámítva — az a település tekinthető önellátónak, amely legalább a háztartásonkénti 100 kile gabonát, kevertet stb. évről-évre meg tudta termelni. Mészáros László e számítást elvégezve arra a megállapításra jutott, hogy a megállapodott viszonyokat tükröző 1562. évi összeírás szerint a budai szandzsák tizenegy — nemcsak Pest, Pilis és Solt megyei — mezővárosában egy háztartásra valamivel több mint 30 q esett. Vagyis: amennyiben a háztartás létszáma nem haladta meg a hat főt, úgy éppen csak önellátó volt. b) Pusztagazdálkodás Tovább már csak amiatt sem léphetünk, mert a települések által használt puszták tényleges terméseredményeinek megközelítéséhez még a lakott helységeknél is kevesebb fogódzónk van, márpedig nyilvánvaló, hogy a csatolt pusztákon folyó szántóföldi és — ritkábban — szőlőművelés erőst befolyásolta a lakosság ellátását. Bár a közfelfogás általában a rideg szarvasmarha-tenyésztés telephelyeiként tartja számon a pusztákat, itt kell jeleznünk, hogy a pusztásodás általános „trendje” az alábbiak szerint rekonstruálható. Az elnéptelenedett falu még éppen csak elvadulásnak indult külsőségeit a legközelebbi lakott település egyszerűen bevonta a maga ismert hasznosítási rendszerébe. (Csupán a zavaró ismételgetések és írásjelek elkerülése végett használunk itt egyes számot, hiszen egy-egy pusztán gyakorta több település osztozott.) A szántók nyilván éppűgy nyilas osztásra kerültek, mint a falu sajátjai, a rétet és a legelőt pedig általában a közösség vette osztatlan használatba. Az ilyesféle hasznosítás a szandzsák-összeírásban arról ismerszik meg, hogy a pusztát gabona- és szénatizeddel vették fel. Mint a kecskeméti náhije-beli Benét (1559): „Bene puszta ráják nélkül, [...] Mizse nevű falu közelében van. A jövedelem tizedekből: búzatized 5 kile, keverttized 1 kile és szénatized 3 szekér, összesen 100 akcse”.139 (Az alkalmankint elenyészően alacsony további szállításokra, a tiszttartó úgy véli, hogy — amennyiben olcsóbb — Ausztriában és a királya Magyarországon kellene vásárolni semmint „török” borral élni (ÖStA FHKA HFU Rote Nummer 5., 1655. január ff. 90-91.). A borszállítás a „tizenötéves háború” alatt sem szünetelt: 1601-ben szerb hajdúk Pestre baranyai borokkal, hajón igyekvő bölcskei (Tolna m.) jobbágyot sarcoltak meg (SZAKALY 1973-1974, 264.). 135 KÁLDY-NAGY 1985. 136 j?rre elsősorban Heves megye területén van lehetőség, ahol a magyar hatóságok sokáig természetben szedték a dézsmát (KISS 1960 és DÉZSMAJzék 1981-1988, 1-2., passim), s számos egykorú szandzsák-összeírással rendelkezünk, igaz, közülük eddig csupán egy jelent meg fordításban (FEKETE 1968). 137 PERJÉS 1965, 53. 138 A területünket érintő irodalomból 1. PAPP 1931; PAPP 1936; MEZŐSI 1932; PAPP 1940; LETTRICH 1968. 139 KÁLDY-NAGY 1985, 115.
