Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Hegyi Klára: Az oszmán hatalom berendezkedése és működése
328 HEGYI KLÁRA A kádik jó pénzért engedélyeket állítottak ki, másolatokat készítettek felsőbb fórumok rendeletéiről. A szűkén vett jog területén két olyan forrás maradt, amelyből komoly pénzeket lehetett kihozni: a vérdíjak és a hagyatéki illetékek. Mindkét esetet világos szabályok határolták. Vérdíjat csak erőszakos halálesetek után lehetett szedni vagy a gyilkoson, vagy ennek nemlétében azon a helységen, amelynek földjén a gyilkosság történt. A török törvények és a szultánok rendeletéi szigorúan tiltották, hogy természetes vagy véletlen halál után bárki vérdíjat követeljen. Ugyanilyen világos előírások szabályozták a hagyatéki osztást is: a kádinak csak ott kellett és szabadott osztást végeznie, ahol kiskorú vagy távollevő örökösök maradtak, az eljárás illetékeként pedig a hagyaték értékének 15 ezrelékét tarthatta meg. A török országrész városaiban csak néhányszáz török irat maradt fenn, de ebben a kevésben is előkelő részt képviselnek azok a rendeletek, amelyek ezen a két területen tiltották a visszaéléseket, mindhiába. Nagyon sok török hivatalnoknak és szpáhinak kellett volna lemondania nagyon sok pénzről ahhoz, hogy helyreálljon a törvényes rend. Nemcsak a bírósági jövedelmeiket vesztett kádik, hanem a halálbüntetések fölött őrködő szandzsákbégek, a bíráskodásban felszínen maradt vojvodák és szubasik meg a falvaik bírságpénzét törvényesen birtokló szpáhik is, tehát mindazok, akiknek az emberek halálához bármi törvényes közük volt, a halottakon igyekeztek meggazdagodni. A halottak után szedett díjak terén már a 17. század első évtizedeiben elszabadult a pokol. 1636-ban Mahmúd pesti kádi bemutatkozó levelet küldött Cegléd, Kecskemét és Kőrös polgárainak. Bejelentette, hogy ő már működik, társa is hamarosan megérkezik állomáshelyükre. Szénát, árpát, vajat és sajtot kért ajándékba. Cserébe szolgálatait ajánlotta, és különös csábításként kiemelte: „és az mely ember megholt is nálatok, azok felől minden jót végezek veletek, nem olyan embör vagyok, jámborok, mint az elébbeni kádia”.385 Lehet, hogy Mahmúd állta a szavát, a helységek mégis tele voltak panasszal arról, hogy elsősorban a szandzsákbégek és a kádik természetes és véletlen halálesetek után is óriási vérdíjakat szednek, erőszakos hagyatéki osztásokat csinálnak, és az örökségek tetemes részére teszik rá a kezüket. A törvénytelenségek okozta kár olyan nagy volt, hogy Pest megye vezetői az 1668. évi vizsgálat kérdőpontjai közé beiktattak egy olyat, amelyik ezt firtatta. A megkérdezett 94 helységnek éppen a fele állította, hogy „akármi színe alatt haljon meg az ember, de annak az díját csak megveszi az szegény emberen” a török.386 A törvény- szegők között mindenkit felsoroltak: szandzsákbéget, kádit, szubasit, birtokost. A kifizetett összegek változatosak, de mind magasak. Cegléden 75 forintban számoltak egy halálesetet, Versegen 5-6 tallért, Valkón 40, Óbudán 100, Vecsén 40-60, Halason 66 forintot vitt el egy halál. Ráckeve és a Kecskeméthez tartozó Szentkirály és Szentlőrinc sajátos megoldásról számoltak be. Náluk a halott díjában megalkudtak a birtokossal, sőt vagyonuk egy részére őt jelölték meg örökösnek: „Ha valamely jobbágy meg talál halni, az maga jóakaratjábúl az mit az török urának hagy, egyebet nem vészén rajtok.” A vallomástevők hajmeresztő konkrét esetekről szóltak. Kunszentmiklós: „Ez elmúlt nyáron ezen faluban egy kis gyermek holt az vízben, annak az atyján fi. 60 vett az török urok.” Gödöllő: „Ezen faluban egy Pasit András nevő ember megholt ezelőtt három esztendőkkel az maga házánál, annak az díját Musztafa iszpája Budán megvette, negyvenegy tallért és egy borjas tehenet vett ezen megholt embernek feleségén. Viszont ugyanezen faluban más, Takácz András nevő embernek haláláért hasonlóképpen az kádiák tíz tallér bitangot vettek, azonkívül ugyan említett török urok fi. 65 vett.” Bogdány: „Törtínt ilyen dolog: néminemű lopó törökök egy pásztor gyermekit ellopták az mezőrül, megölték, mégis az török megvette az díját ezen falubelieken, úgymint fi. 45.” Ahogy a bírságpénzeket, úgy a törvénytelen vérdíjakat is értékálló pénznemekben szedte az, aki tehette; csak ennek hiányában érte be valami értékesebb természetbeni juttatással. A tápió- szecsői bírót egy tehénre taksálták: „Ezelőtt két esztendővel ezen falunak bírája megholt, annak haláláért a budai szubasa egy tehenet vett.”387 385 SZILÁDY-SZILÁGYI 1863,1. 50-51. 386 PURJESZ 1958, passim. 387 PURJESZ 1958, 187., 195., 197.
