Tóth Judit: Padlássöprések kora. A beszolgáltatás Pest megyében - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 9. (Budapest, 2011)
Összegzés
érdekében. Munkám során nagyrészt azt vizsgáltam, hogy az egyre növekvő terhek behajtása érdekében a parasztságot hogyan, milyen eszközök igénybevételével törték meg, amely a kötelezettségektől való szabadulása érdekében, földjétől menekülve kényszerült a közös gazdálkodás útjára, vagy esetleg hagyományos életformájától teljesen megválva az iparban keresett megélhetést. A beszolgáltatási rendszer kialakulása és működése című fejezetben csupán egy történeti vázlatot szerettem volna adni a már a második világháború alatt meglévő kötelező beszolgáltatásról, illetve annak további fenntartásáról. Igyekeztem rávilágítani arra, hogy a fordulat éveiben végbement politikai, gazdasági változások után a hatalom a rendszer szerves velejárójaként kezelte a kötelező beszolgáltatás fenntartását, s így annak megszüntetése már egyáltalán fel sem merült. A meglévő szakiroda- lom alapján tudvalevő, hogy a beszolgáltatás milyen súlyos terheket rakott a gazdák vállára. így azokat a jórészt másutt mély alapossággal elemzett tényeket érintőlegesen, valóban csak áttekintő szándékkal vettem számba, hiszen elsődleges célom nem ezek ismertetése, hanem az ennek végrehajtása érdekében alkalmazott eszközök, sajnos igen gazdagra nőtt tárházának bemutatása, illetve ennek kapcsán a végrehajtáshoz szükséges apparátusrendszer felvázolása volt. Mivel a rendszer igen nagy elvárásokat támasztott a kötelező beszolgáltatással szemben és igen nagy eredményeket remélt attól, ezért roppant nagy, ugyanakkor jó néhányszor meddő erőfeszítéséket tett a végrehajtása érdekében, amihez egy hatalmasra duzzasztott, ám hatékonynak korántsem mondható apparátust hívott életre. A minisztériumoktól kezdve le egészen a községi nyilvántartókig több tízezer embert tett ki a hivatalnoki kar. Bár a hierarchia rendszerét betartva először a legfelső irányítást ellátó párt- és államigazgatási szerveket ismertettem, de részletesebben, nagyobb hangsúlyt fektetve, a máshol eddig kevésbé taglalt, megyei, illetve alsóbb szinteken megszervezett beszolgáltatási hivatali rendszer működését vázoltam. Ezen belül először a háborút követően a közigazgatás helyreállításával létrejött közellátási-beszolgáltatási apparátust vizsgáltam, amelyben a szakigazgatási szerveken kívül fontos szerep jutott a főispánnak és az alispánnak is. Az 1945 és 1950 közötti éveket tekintve mindenképpen szólni kell arról a folyamatról, amikor is lényegében annak lehetünk tanúi, hogy bár a meglévő szakigazgatási szervek az egyes feladatok végrehajtói (a kommunista befolyás növekvő térnyerése természetesen a hivatalokon belül is tetten érhető), de az ellenőrzést igyekeznek a kommunisták, kezdetben még a látszatot fenntartva a koalíciós pártokkal együtt, majd kizárólagosan gyakorolni. A tanácsrendszer létrejöttével a begyűjtés végrehajtásának irányító szervei helyi szinten a tanácsok lettek, a begyűjtési terv maradéktalan végrehajtásáért - az egyes közigazgatási egysegeknek megfelelően - a megyei, a járási, a községi tanács elnöke felelt. A tanácsok munkája azonban nem merülhetett ki a puszta végrehajtásban, hanem a terv megvalósítása érdekében a parasztság széles tömegeinek mozgósításával és komoly politikai feladatokkal társult. A feladatok ellátása érdekében 1952-ben önálló begyűjtési osztályokat szerveztek, amelyek az országosan meghatározott keretszámok egyénekig történő lebontásán, a nyilvántartások vezetésén túl az elszámoltatásokban is részt vettek. A felülről érkező rendeletek, utasítások szövevényében az illetékes tanácsi szerveknek meglehetősen nehéz volt eligazodniuk, azokat betartani, illetve betartatni, 149
