Tóth Judit: Padlássöprések kora. A beszolgáltatás Pest megyében - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 9. (Budapest, 2011)

A beszolgáltatás területén alkalmazott kényszerhatalmi eszközök - Szankciók alkalmazása a begyűjtés „klasszikus" formájának időszakában

s több hónapon keresztül elhúzódtak, a várt eredményt azonban mégsem hozták meg. A hibák okát abban látták, hogy a szankciók alkalmazásának nem volt kidolgozott rendszere, valamint hiányzott a megfelelő központi irányítás és ellenőrzés. Ezért született meg az a határozat,’44 amely előírta, hogy a beadási kötelezettség teljesítését alapvetően háromféle szankció igénybevételével kell biztosítani: a kötelezettségek felemelésével, kártérítések kiszabásával és az elszámoltatásokkal. Bár a határozat ekkor nem foglalkozott a bírósági eljárásokkal, de nyugodtan hozzátehetjük, hogy negyedik eszköznek ezt tekinthetjük. így rajzolódik ki tehát a szankcióknak az az alapvetően négypillérü rendszere, amely ezen időszak alatt teljesen bevetté vált.

A rendszer alapjait 1951 nyarán fektették le. Az Allamgazdasági Osztály előterjesztése nyomán a Titkárság által meghozott határozat az Élelmezési majd a Begyűjtési Minisztérium utasításain keresztül jutott el a megyei, illetve az alsóbb tanácsi szervek végrehajtó bizottságaihoz. Ennek értelmében mindazoknak a gazdáknak, akik a megállapított határidőn belül nem adták be a szükséges mennyiséget, a beadási kötelezettségüket a hátralékuk 5%-ával fel kellett emelni, majd 15 napi késedelem esetén további 5%-kal. A helyi tanácsnak kötelessége volt erről az érintetteket írásban értesíteni. Az osztályszempontokat azonban már ennek során is figyelembe kellett venni, hiszen külön-külön szövegezésben készítették el az értesítőket a „dolgozó parasztok” és a „kulákok” számára. Megjegyzendő, hogy a rendelkezés hatálya az esetleges hátralékos terme lőszövetke- zetekre és tennelőszövetkezeti csoportokra is kiterjedt.”"

Bár - amint látható - az osztályszempontok már a kötelezettségek felemelésénél kiküldött értesítőknél sem voltak mellőzhetők, de még inkább érvényre jutottak a szankciók következő fokozatainál. Megnyilvánult ez azok társadalmi hovatartozáson alapuló eltérő alkalmazásában, hiszen külön eljárási szabályokat kellett megállapítani a „dolgozó parasztok” és külön a „kulákok” teljesítésének ellenőrzésére és elszámoltatására nézve.

Azokat a kis- és középparasztokat, akik a kiküldött felszólítások után sem teljesítették kötelezettségüket, irodai úton számoltatták el, ami nem jelentett mást, minthogy behívták a gazdát a tanácsházára. Ha oda az illető mégsem ment el, akkor rendszerint sor került egy második idézésre. Amennyiben a gazda az ezt követő nyolc napon belül sem tett eleget kötelezettségeinek, kártérítést szabtak ki a hátralékok után. A kártérítés összegét a szabadpiaci árakhoz igazították, így búzakilogrammonként minimum egy, maximum két forinttal lehetett számolni. Az összegek közadók módjára történő behajtása a helyi tanácsok pénzügyi osztályainak a feladata volt. A „dolgozó parasztok” helyszíni elszámoltatása csak ezeknek a lépcsőfokoknak a megtétele után következhetett, de minden hátralékos gazda elszámoltatására ekkor sem kerülhetett sor. (5. számú melléklet) Bár az ily módon szankcionálandó gazdák számát a községi tanács javaslata alapján a járási tanács hagyta jóvá, de nem léphették túl azt az irányszámot, amit a Titkárság javaslatára az Élelmezési majd a Begyűjtési Minisztérium határozott meg. Érdemes azonban megfigyelni, hogy

^ MOL MK.-S 276. f. 54. cs. 157. ö.e. 1951. augusztus 22.

sw MOL MK-S 276. f. 54. cs. 157. ö.e. 1951. augusztus 22. Lásd még: MOL MK.-S 276. f. 93. cs. 315. ö.e. Az Élelmezési Minisztérium Begyűjtési Főosztályának 1951/52. évi 5. számú utasítása a beadási kötelezettség teljesítésének biztosítása tárgyában. K. 8/d'2077. 1951. augusztus 28. Ez az oly sokszor hivatkozott, a Titkárság határozata alapján készült 5. számú utasítás Nagy Imre aláírásával került az alsóbb szervekhez.