Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)

Kapronczay Károly: Pest-Pilis-Solt vármegye egészségügye a 18. században - Pest-Pilis-Solt vármegye orvos-egészségügyi helyzete a 18. században

PEST-PIUS-SOLT VÁRMEGYE EGÉSZSÉGÜGYE A IS. SZÁZADBAN

Vidéken - magyar adatok szerint is - inkább alacsonyabb képesítésnek kezében volt az „ellátás”. A 18. században az egyetemeken már több szinten történt az orvosképzés: a hat éves időszakban, szigorú szigorlati rendben történt az orvosképzés, amelynek végén - disszetáció megvédése után - orvosdoktori oklevelet szerzett a jelölt. Ehhez megfelelő előtanulmányokat kellett végezni, csak ennek bizonyítása után nyerhetett felvételt valaki az orvosi karra. Az orvosi karon képezték, az ún. seborvosokat és szülészmestereket, akiktől nem kívántak olyan előképzettséget, mint az orvosjelöltektől, de alacsony szinten ismerni kellett a latin nyelvet, három év alatt - közepes színtű elméleti oktatás mellett — erősen gyakorlati jellegű képzést kaptak. A gyakorlatban is korlátozott volt a tevékenységük, belgyógyászati esetekben csak orvosi felügyelettel működhettek, de orvosdoktor hiányában azért ilyen szabályok nem korlátozták tevékenységüket. Valójában ők voltak a vidék „orvosai”, teljes felelősséggel látták el a hatósági orvos munkáját. Mellettük működtek a sebészek, akik sebészcéheknél vagy valamelyik sebész mellett tanulták meg mesterségüket, gyakran írni-olvasni alig tudó valódi borbélyok voltak, bizonyos mesterfogások ismeretében látták el egy-egy falú „igényeit”. Műhelyeikben többnyire borbélykodással, hajnyírással foglalkoztak, inkább - mai értelemben - „elsősegélynyújtók” voltak baleseteknél. Természetesen a céhekhez tartozó sebészek magasabb ismeretekkel rendelkeztek, kiképzésükben - vizsgáztatásoknál — a helyi orvosdoktorok is részt vettek. Éppen ezért bonyolult a helyzet, amikor egy vármegye jelenti az egészségügyi szakszemélyzetét, amelyben, többségben vannak a sebészek, a bábák. Az utóbbiak szakismerete még hiányosabb volt. A bábák esetében volt az orvosi karon egy egyéves bábatanfolyam, amelyre a felvételi követelmények is „szerények” voltak: ími-olvasni tudást, tiszta erkölcsöt, csekély gyakorlatot kívántak, a tanfolyamon minimális anatómiai, gyógyszertani, élettani és kórtani ismereteket kaptak, a hangsúly a gyakorlati képzésen volt, ahol inkább a problémás esetekre összpontosítottak, illetve azok elhárítására. A tanfolyam végén oklevelet kaptak, s ezek szerepeltek a jelentésekben, mint „okleveles bábák”. Ezeket a városok és nagyobb helységek fizetett állásban alkalmazták. A 18. század derekán inkább a dunántúli vármegyékben fordul elő egy-egy ilyen képesítés, a többi bába az úgynevezett „cédulás bába” volt. Ez utóbbiak a megyei, városi vagy helyi orvos előtt tettek gyakorlatból vizsgát, orvoshiány esetén a seborvosnál, de általában kétévenként kellett vizsgájukat megismételni.68

Pest vármegye vonatkozásában - még a Helytartótanács működése előtt - az 1720-as évek elején alakultak meg a sebészcéhek: 1722. augusztus 17-én a Budán tartott megyei részközgyűlésen Huszár István aljegyző kihirdette a pesti sebeszek, fiirdősök és borbélyok 26 pontból álló céhszabályzatát, amelynek kiadását a királyi kancellária 1722. március 31-én engedélyezte. A céh tevékenységi területe Pest városa és Pest vármegye. A céh működésének engedélyezését a Pesten lakos Kirchmayr György atyamester, Gerstel József helyettes atyamester, Schmidt Sebestény és más céhmesterek kezdeményezték. Az alapszabályzat német nyelven került kiadásra, amelynek latin fordítását a

<>x Győry Tibor: Az orvostudományi kar története. Bp. Egyetemi Ny. 1936.

49