Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Dóka Klára: Pest-Pilis-Solt megye kézműipara a török kiűzésétől 1872-ig - A legények helyzete
PEST-PILIS-SOĹ T MEGYE KÉZMŰIPARA A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL 1X72-1G A legények helyzete A céhes ipar fontos szereplői voltak az inasok és a legények. A legények a 18. században patriarchális körülmények között mestereiknél laktak, és legalább fél évet kellett egy helyen dolgozniuk, mielőtt a városban vagy másutt új mesterhez szegődtek el. A béreket és a munkaidőt a korai céhszabályok meghatározták. Az általunk vizsgált időszakban a legjobban az ács és kőműves legények kerestek, igaz, hogy csak az év egy részében dolgoztak. A távozó legény igazolást (Kundschaft) kapott az eltöltött időről, amit a következő mesterénél mutatott be. A nagy számú Kundschaftot a céhek gyakran előre nyomtatott, városképpel vagy a szerszámok rajzával díszített lapon adták ki. A nagyobb céhek a városokban legényszállót létesítettek, másutt az atyamaster gondoskodott elszállásolásukról. Itt jelentkezett a városba érkező legény, és 2-3 napig maradhatott, míg munkát nem talált. Gyakran itt helyezték el a megbetegedett legényeket is. A munkaerőt a mesterek igyekeztek arányosan elosztani egymás között, ami általában az erre kijelölt mester, rendszerint az atyamester feladata volt. Amikor egy-egy szakmában megnőtt a városban a legények száma, saját legénycéhet hoztak létre. A mesterek külön szabályzatokat készítettek számukra, amelyek helyenként a céhes kiváltságlevél függelékét képezték. A legénycéhek tagjai az inassorból felszabadult vagy a városba érkező vándorlegények lehettek. Őket rendszerint különféle felvételi ceremóniáknak vetették alá, de az is előfordult, hogy mesterségbeli tudásukból vizsgáztatták le őket. A legények társaságát a mesterek vezették. A legények kisebb összegeket fizettek a legényládába, melynek kezelésével saját vezetőjüket, a dékánt vagy öreglegényt bízták meg. Fél vagy negyedévenként tartottak gyűléseket, más szóval bejárásokat tartottak. Egy-egy dékán is fél évig maradhatott tisztségében. Ennyi idő alatt a legények általában tovább vándoroltak és a tagság is kicserélődött. A legények gyűlésein az atyamesternek, a bejáró mesternek vagy a céh más képviselőjének is részt kellett venni. A tagdíjak beszedése az újak felvétele mellett itt a fő teendő a munkaközvetítés volt. A nagyobb legénycéhek elérték azt, hogy a testület képviselői csak összegyüjtsék az igényeket, és a legények ezek közül szabadon választhattak. A legénycéhek - a mesterek és a hatóságok tiltakozása mellett - már a 18. század közepén lehetőséget adtak arra, hogy tagjaik a mestereikkel szembeszegüljenek (pl. hétfői napokon nem álltak munkába, meghatározták a béreket stb.). A 18. század végére a korábban békésen megférő két közösség helyenként szembekerült egymással. A váci céhek közül a szűcsök (1719), asztalosok (1741), szűrszabók (1750), szabók (1712, 1780), csizmadiák (1781) rendelkeztek külön legény céh szabályzattal, voltak azonban hasonló előírások Kecskeméten, Nagykőrösön, Szentendrén, Cegléden stb. is. A váci csizmadia legények 1781 évi szabályzata szerint negyedévenként (minden kántorban) tartottak gyűlést. Ilyen alkalmakkor egy-egy garast fizettek a közös költségekre, és megválasztották maguk közül a dékánt. A dékánnak bíráskodási joga is volt: az engedetlenkedőket két heti bérrel büntethette. A tisztség azonban terhes lehetett, mert ha valaki vonakodott elvállalni, egy havi bére bánta. Az atyamestert és a bejáró mestert a céhgyűlés választotta meg, akiknek a legények kötelesek voltak engedelmeskedni. Ha a vándorló legény a városba érkezett, az atyamester három napig szállásolta 121
