Soós István (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 2. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 5. (Budapest, 2008)
Dóka Klára: Pest-Pilis-Solt megye népességi és nemzetiségi viszonyai (1701-1840)
PEST-PILIS-SOLT MEGYE NÉPESSÉGI ÉS NEMZETISÉGI VISZONYAI (1701-1840) Bár helyenként szűk volt a faluhatár, az itt megtermelt javak eladásához a pesti és a hatvani piacokon jó lehetőség kínálkozott. A megye földrajzilag leginkább összetett területe a pilisi járás. Itt 1701-ben 36 település volt, 1785-ben pedig 47. Utóbbiak közül öt ért el már mezővárosi rangot, de nem vettek számba egyetlen pusztát sem. 1828-ra a helyzet lényegében nem változott. (46 mezőváros és falu, egy népes puszta szerepel.)16 A járáshoz a Duna két nagy szigete, a Szentendrei- és a Csepel-sziget tartozott, amelyeken Pócsmegyer, Tótfalu, Szigetmonostor, illetve Lórév, Makád, Tököl, Ráckeve, Szigetszentmiklós stb. épült. Utóbbi települései közül az uradalmi központ, Ráckeve emelkedett ki. A járás jelentősebb helységei (például Óbuda, Szentendre, Visegrád, Budafok stb.) a Duna jobb partján, hegyekkel, erdőkkel körülvéve helyezkedtek el, ahol a lakók számára szőlőtermelésre, erdőgazdálkodásra nyílt mód. Az értékesítési lehetőséget Buda közelsége biztosította, de a szűk határok miatt egyéb mezőgazdasági termelésre nem volt elegendő terület. A járás jelentős része a Budai-hegység és a Pilis területére esett (Budajenő, Budakeszi, Nagykovácsi, illetve Piliscsaba, Pilisszántó, Pilisszentiván stb.). Valamennyi községre a szűk határ és a sok erdő volt jellemző, de az egyéb gazdálkodási lehetőségek korlátozottsága miatt csak kisebb települések alakulhattak ki. Külön földrajzi egység volt a zsámbéki medence, központjában az itteni kamarai uradalom székhelyével, Zsámbékkal. Bár a települések zöme itt is kicsi volt, a viszonylag szűk faluhatárt igyekeztek minél intenzívebben kihasználni, így a földművelés fontos szerepet kapott. Természeti viszonyok szempontjából a megye leginkább egységes területe a solti járás volt, amely Dömsödtől Szeremléig a Duna mellett széles sávban húzódott. A folyó szabályozása - mint ismeretes - alaposan átalakította a solti rész természeti képét és gazdálkodását, azonban ez érdemben csak a 19. század második felében ment végbe. 1701-ben 21 településen volt lakosság, 1785-ben 40-ben, amelyek közül hét volt puszta és öt mezőváros. Az 1828-as országos összeírásban e területen 32 faluval és mezővárossal és egy lakott pusztával találkozunk.17 A szabályozás előtt a Dunát a balparton is széles ártéri erdők kísérték, és a gazdálkodásban az ártér különféle hasznosításának nagy szerep jutott. Ugyanakkor a gyakori árvizek a földművelést és állattartást bizonytalanná tették, sőt több falu lakossága átköltözésre is kényszerült.18 A települések általában széles határral rendelkeztek, ahol a jobb határrészeken földművelésre, másutt legeltető állattartásra volt lehetőség. Azon települések, amelyek kevés földdel bírtak - mint jeleztük -, a be nem telepített pusztákból bérelhettek, így a szűk határ magában nem akadályozta a gyarapodást. A falvak és mezővárosok nagyobb része a Duna partján vagy annak közelében épült (például Dömsöd, Dunapataj, Tass, Fájsz, Bogyiszló, Szeremle stb.). Ezektől keletre, a Duna-Tisza-közi homokhátságon volt Kiskőrös, Soltvadkert, Kecel, Császártöltés, Hajós, ahol a szántóföldi művelés, legeltető állattartás mellett a homoki szőlő és bor termelésére is lehetőség nyílt. 16 Ld. VI. és VII. sz. melléklet 17 Ld. VI., VII. sz. melléklet 18 Kákony és Pandúr lakói településüket is felhagyták, és Baja határába, a későbbi Bajaszent- istvánra költöztek. A 19. századi forrásokban a két falu már nem is szerepel. 269
