Soós István (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 2. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 5. (Budapest, 2008)
Dóka Klára: Pest-Pilis-Solt megye népességi és nemzetiségi viszonyai (1701-1840)
DÓKA KLARA Az újjátelepülés kezdetei A török kiűzése után a megye falvai és mezővárosai különböző időben és módon népesedtek be. Egy részükben a lakosság viszonylagos állandósága figyelhető meg, hiszen az adót szedő törököknek sem volt érdekük hogy a Hódoltság területe puszta legyen. Az elnéptelenedett falvakban a gyarapodás egyik forrása az elmenekült lakosság visszatelepedése volt. A menekülés a harcok idején nemcsak az erdőkbe, pusztákba, majorokba való elrejtőzködést jelentette, hanem azt is, hogy a lakosság védettebb helyekre, például városokba, távolabbi falvakba költözött. így egyes vidékek újjátelepülése más helyek lakosságának csökkenésével járt együtt. Az ilyen belső migrációt előidézhette a földesúri terhek növekedése, a régi földesúr visszatérése vagy új szerződés kötése alkalmával. Bár ez a megyében nem volt gyakori, de találkozunk átköltözéssel vallási okokból, és - mint említettük - természeti tényezők (például árvizek) hatására is. A török korban és a felszabadító háborúk során elpusztult lakosság a spontán vándormozgalom és a telepítések során nőtt meg elsősorban. A vándormozgalomnak a megye vonatkozásában két iránya volt. Már a 17. század végén dél felől görögkeleti szerbek költöztek el a török elől menekülve Magyarországra. A földműveléshez kevéssé értő új lakosok nem tekintették végleges hazájuknak az országot, és a veszély elmúltával nagy tömegben visszavándoroltak. Kisebb részük azonban itt maradt Pest-Pilis-Solt megyei településeken is. A horvát nyelvet beszélték a szintén dél felől beköltöző, Boszniából, Hercegovinából származó sokácok, valamint a dalmáciai bunyevácok. Mindkét népcsoport a katolikus hitet követte. A korabeli források összefoglalóan illíreknek nevezik őket, míg a szerb vagy rác elnevezést a görögkeletiekre alkalmazták. A spontán vándormozgalom másik irányból, az északi, túlnépesedett megyékből indult dél felé. Pest-Pilis-Solt megye vonatkozásában a szomszédos Nógrád kapott ilyen szempontból fontos szerepet. A beköltözők számára a szabad területek rendelkezésre álltak, nehézséget okozott azonban az, hogy a megérkező szegény lakosságnak kevés igásállata volt a föld megműveléséhez. Ezért a szerveződő faluközösségek még a tág határú településeken is az állatállomány nagysága szerint osztották szét, illetve osztották évenként újra a szántásra alkalmas földeket. A népesség növelésének másik módja a tudatos telepítés volt, ami a birtokaikba visszakerült földesurak irányításával ment végbe, és a folyamatot segítette az uralkodó is. 1734-ig ugyanis lehetővé tette, hogy a beköltözők állami adómentességet kapjanak. Ettől az időtől kezdve ez csak a külföldieket illette meg. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy a földesúri terhek alól nem kaphattak könnyítést vagy mentességet, hiszen ez az úrbérrendezésig a mindenkori birtokos ügye volt. A birtokosok szervezett formában oldották meg a telepítéseket részben idegen területekről (például a német tartományokból), részben az északi megyékből, ahonnan a spontán vándormozgalom is megindult. Birtokaikon belül olykor támogatták a belső migrációt is: a túlnépesedett községekből kedvezményekkel áttelepítették más falvakba a lakosságot. A beköltözők házhelyeket, a házak építéséhez fát és egyéb építőanyagot kaptak, kijelölték számukra a szántókat, réteket, legelőket. A betelepedők jogait és kötelességeit külön telepítési szerződésekben rögzítet270
