Egey Tibor (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 1. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 4. (Budapest, 2005)
Bánkúti Imre: Pest megye a felszabadító háborúk megindulásától a Szatmári Békéig (1686-1711) - II. A Rákóczi-szabadságharc időszaka (1703-1711)
Pest megye a felszabadító háborúk megindulásától a szatmári békéig járt nem lehetett meghágni, azon felül kasokban, hordókban és font sövényekben földdel megterhelt tőtései köröskömyül alkalmas magasságúak voltak, azokon semmi módon erőt nem vehettenek, hanem az hol a gyalogság volt, az házak tetejére tarackaikat felvonván, onnan bé a kerítésben lövöldöztenek, a kerítésbűi pedig a városbeliek apró puskákkal, Veres Takács János pattantyús is a toronybúi alkalmas rácokat halálig lőtte.” Közben megérkezett Sőtér Tamás lovassága, és „rajta menvén a lovas rácokon, béhajtották őket a Budai kapuig, holott is megfordulván a rácság, magát eléggé oltalmazta, ott szemben szállván, egymást kergették, ölték és vágták.” A túlerő elnyomta a kurucokat, sokan rabságba estek, de a rácok közül is sokan lettek foglyok. Míg a lovasok közt a városon kívüli viaskodás folyt, azalatt „Veres Takács János pattantyús a rácok pattantyúsait az ágyúk mellől ellövöldözte, de mégis a német commendáns a gyalogsággal rajta volt, hogy a várost felprédálja, mert tudta, hogy a templomban kiváltképen és a belső városban lévő házakban és boltokban volnának a városnak minden féltő javai s jószágai bérakva, melyek körül a fehér nép: asszonyok, leányok és gyermekek sírnak rívnak vala. Ezután a veres német commendánst is megsebesítették, s mihelyt ezt látták a rácok a lovasoknak is hírül ment, hogy a commendáns sebben esett, mindjárt takarodtak a rácok, és hogy utoljára nagyobb móddal elmehessenek, a belső városnak dél felől való részét felgyútotta...” Attól is tartottak, hogy újabb külső segítség érkezik, s ezért „sérelmeseiket és halottjaikat a Bácskaság- búl kihozott sok szekereikre rakták”, és a 15 elfogott magyar katonát is magukkal vívén, Szegedre távoztak. Ezeket rác rabokkal két hét múlva kicserélték. Az ellenség, bár „belső értékét a városnak zsákmányra nem hányatta is, de külső értékét magával eltakarította, ökör csordáikat, teheneiket, lovaikat, juhaikat, valame- lyek a város kívül találtattak, egyedül Borotvás István és Veres Kovács István gulyabeli marhájuk tartattanak meg Ujszász nevű pusztán.”313 Kevés ilyen életszerű, izgalmas, drámai hatású harcleírás maradt fenn a Rákóczi- szabadságharcból, mint Balla Gergelyé. Joggal hihetnénk, hogy műve személyes élményen alapul. Pedig nem, mert a szerző csak három évvel a városát ért támadás 313 BALLÁ 1856; BALLA 1970; BALLA 1973,198-204., 186-204.; KOSÁRY 1965, 59.; Sőtér Tamás jelentése Bercsényi Miklósnak: „...ezelőtt való napokban az bácskasági rác ellenség magát nagy készülettel és munitioval elkészétvén, mellynek is hírét idejében az hova illett, megírtam vala. Mai napon Kőrös Várassára circiter másfél ezerig való lovas és gyalog számmal felcsapott, és azon várasiakkal igen kemény harcot tartott mintegy négy óráig, kiknek ollyas szándékokat értvén, ... mellettem lévő öt compániámmal (mivel a többi másfele expediáltatott vala), succursusra mentem, és mikor köztök a viadal volt, reájok mentem; de mivel nállunk felessebben voltának, nem praevalealhattunk nékiek (jóllehet elsőben megnyomtuk vala), hanem az szerencse bal szárnyát fordítván nekünk, közzülünk felessen estek rabokká, gyaloggá (azaz lovuk elpusztult В. I.) és meg is holtanak... Minthogy penig az ellenség eltökéllett dühös szándékát úgy, amint kívánta volna, nem effectuálhatta, el nem nyerhetvén tőlök csekély sáncukat tarackjaival és puskáival, mivel nagyob erejét mi reánk adta vala, és Várasnak nagyob részét felperselte és marháikat elhajtotta.” Nagykőrös, 1708. szeptember 14. BÁNKÚTI 1996, 515. Vay Ádám szerint: mivel az ellenség Kölesdnél (1708. szeptember 2.) 2000 embert veszített, „boszújában az bácskasági rác Kőrösre csapot, egy részét az Városnak megégette, Sőtér Uram ot találván lenni, az ellenség erejéhez képest emberül resistált nekik, noha magának 25 katonái elestek.” Bercsényinek. Eger, 1708. szeptember 19. BÁNKÚTI 1996, 518. 73
