Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)
2. Az irodalmi élet alkalmai, formái és szereplői - 2.1. Az író társadalmi státusának és életmódjának változása
egy kísérletet tett itt, most már egy részvénytársaság élén. így egyike lett azoknak a magyar „Theatergraf’-oknak, akik családi vagyonuk jelentős részét áldozták fel a német színészet javára. Bérlő-igazgatása alatt 130.000 forint értékű díszlet-, jelmez-, kelléktárat, játékszíni könyvtárat és kottatárat halmozott fel, amelynek használat utáni becsértéke is 58.902 forintra rúgott. Mivel az új bérlők nem vették át készletét, annak egy kicsiny hányadát a székesfehérvári magyar színtársulat szerezte meg Fejér vármegye támogatásával, ám nagy terve, hogy az egészet a vármegyék együtt vásárolják meg egy leendő Nemzeti Színház javára, nem valósult meg. így — a részvénytársasági kudarc után — a színházi felszerelés a péceli kastély emeletére vándorolt, ahol az 1825. évi tűzvészben megsemmisült. Az eset egyrészt azt példázza, hogy számára a színház nem a nyelvi törekvések terepe vagy az erkölcsnevelés háza, hanem látványos, szinte az udvari teátrum pompájával vetekedő szórakoztató intézmény, afféle feudális magánszínház, amilyet egyébként családja Pécelen is működtetett korábban.22 Másrészt jelentős mértékben hozzájárult a család anyagi hanyatlásához. Ez a nemzedék, (III.) Pál és generációja élte meg a nyelvújítás harcait. Ilyen tárgyban robban ki vita Pécelen is, 1812. november 11-én, amikor Szemere Pál a grófi párral és vendégükkel, Puky Istvánnal, Csokonai hajdani iskolatársával és barátjával ebédelt a kastélyban: „Nincs tovább, nincs igazabb tisztelője Kazinczynak, mint én, mondta a’ Gróf ’s vele a Grófné, de utóbbi munkáji!... Elkezdődött a’ Harcz a’ Neolo- gismusok ellen ’s én védelmeztem az igaz ügyet.”23 (Az újabb munkákon talán a külön kiadott Vitkovics-episztola és mindenképpen a nyelvújítási vitákat elindító, 1811- ben megjelent Tövisek és virágok c. epigramma-gyűjtemény értendő.) Itt új szerepzavar jelentkezett: a kialakuló nemzeti és professzionális, azaz hivatásszerűen űzött irodalom iránti műélvezői értetlenség. Hogy valóban erről van szó, azt Széchenyi István 1820. szeptember 25-i naplóbejegyzése is bizonyíthatja, aki annyira fontosnak tartotta a megörökítendő jelenetet, hogy a német szövegben magyarul rögzítette a fiatal gr. Ráday László — 1804-ben született, (III.) Pál fiaként — egy mondatát, a grófot pedig egyenesen „junge Büffel”-nek, azaz „ifjú bivaly”-nak nevezte ezért. Az inkriminált mondat így hangzott: „AZ IFJÚ GRÓF RÁDAY A NÉMET KÖNYVEKET NEM SZERETI, HANEM A MAGYAROKAT, MERT AZT MONGYA; HOGY HAZUDIK A NÉMET, HA PÉNZE NINTS, ÉS ÚGY LESZEN BELŐLE A KÖNYVÍRÓ...”24 Ez nem egy fiatal arisztokrata eredetieskedő aforizmája és nem is nyelvi öntudat, kálvinista keménység vagy kurucos dac kifejezője, hanem egy olyan korábbi irodalomfelfogásé, amely a magyar literatúrát — a szó régi értelmében — csak egyféleképpen tudta elképzelni: a birtoka után vagy egyéb jövedelméből élő, rangjabéli nemesember kedvteléseként. A felfogást az egész család vallotta: a nagyértékű és az 1825-ös tűzvészből szerencsésen megmenekült könyvtárból csak az idegen nyelvű 22 Ráday Pál színháztörténeti szerepét Mályuszné Császár Edit tisztázta: MÁLYUSZNÉ 1955. Legújabban: MSzT, passim. A készletek 1818-1819. évi értékesítéséről: KazLev XVI. 283-287. és XIX. 142-144. (Ez utóbbi, 1819-es levelet tévesen datálta Szemere Pál 1824-re, Váczy pedig 1821/22-re.) A készletek jegyzéke: KazLev XVI. 596-598., pusztulásukra: FeMoMi 1229. (jegyzetben). A péceli kastélyszínházra 1. STAUD 1977, 17-19. 23 KazLev X. 167. 24 Németül: SZÉCHENYI 1926, II. 72., magyarul: SZÉCHENYI 1978, 177. 162
