Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)

1. Pest vármegye irodalomszervező- és pártoló tevékenysége - 1.1. Az irodalmi élet nyilvánosságának néhány helyi problémája

útjára, a kiadás befejezésére pedig november elején került sor, azaz „befért” a József- napi és a Lipót-napi vásárok, tehát a két legfrekventáltabb alkalom közé.7

A vásárok átmenetileg megváltoztatták a két város, de főként Pest nemzetiséginyelvi összetételét és arányait. Hogy jelentős mértékben, arra a pesti református egyháztanács 1831. május 12-i határozata utal, amely szerint az országos vásárok idején az istentiszteletek magyar nyelven tartandók.8

A sokadalmak közönségtörténeti leckéjét a magyar hivatásos színészet is mihamar megtanulta. A pest-budai társulat mindjárt rendszeres működése első esztendejében, 1792 novemberében páratlan ajándékot kapott a szokatlanul enyhe időjárástól: a magyar színészek a budai, füthetetlen deszkaszínházban, a Reischl-házban újra játszani kezdhettek a Lipót-napi vásár alkalmából, holott a rendszeres előadások már szeptember 26. óta szüneteltek. A következő év tavaszán feltűnő, hogy március közepén, a József-napi vásár idején a társulat a bérleti szerződése szerint valamennyi lehetséges időpontban előadást tartott a Reischl-házban és Pesten, a Rondellában (kilenc nap alatt hetet), és ebből három bemutató volt bérletszünetben, köztük Shakespeare Romeo és Júliájának pesti magyar nyelvű bemutatója, 1793. március 15-én. A látogatottság csak március végén esett vissza az átlagosnak tekinthető nézőszámra.9 Ez a tapasztalat szintén tartósnak bizonyult: 1837 nyarán, amikor Pest vármegye teátrumának, a Pesti Magyar Színháznak többször is csúszott befejezési határideje és így megnyitása, végül a nyitóelőadást augusztus 22-re tűzték ki, hogy a csúszás miatti bevételkiesést a János-napi sokadalom és az újdonság varázsa együttes közönségvonzó hatásával ellensúlyozzák.

1.1.2. Az írni-olvasni tudás mértékéről

Ha a kultúra és ezen belül az irodalom lehetséges fogyasztóinak legtágabb körét, az írástudók és olvasók számát, arányát kívánjuk meghatározni, elégséges források és megfelelő módszer híján, a legnehezebb kutatási feladatok egyikébe ütközünk.10 Az adatok ráadásul nemcsak hiányosak, de — már az első rápillantásra is — olykor egymásnak gyökeresen ellentmondóak. Wellmann Imre száz Pest vármegyei község vezetőinek kézjegyét vizsgálta meg az urbárium kilenc pontjára adott válaszok végén, és arra a következtetésre jutott, hogy a mezővárosokban a tisztikar egésze tudott írni, a nagyobb falvakban a nótárius és a bíró, a kisebbekben jobbára csak a nótárius. Újabban Benda Kálmán szerint — egy 1768-as becslés alapján — a XVIII. században a parasztság felső rétegének csak kb. 14%-a volt írástudó.11 Egy helység, Gyömrő vonatkozásában már az 1930-as években is folyt hasonló vita. Iványi Béla, a Teleki család levéltárára hivatkozva, azt állította, hogy gr. Teleki József ottani jobbágyai közül senki sem tudott írni-olvasni. Halmi János, Gyömrő református lelkipásztora viszont

7 Vö. EÖTVÖS 1996,11.321.

8 Ráday Lt. 1/3. A budapesti eklézsia tanácsülési jegyzőkönyvei 1796-1843.47. sz. 12. p.

9 Vö. KERÉNYI 1974b, 429^130.

10 A módszertani problémákra alapvető Hudi József tanulmánya (HUDI 1995).

11 WELLMANN 1967. Hivatkozza Kosáry Domokos (KOSÁRY 1980, 27., jegyzetben) is; BENDA 1976 és BENDA 1978, 278-308.

13