Szakály Ferenc: Pest–Pilis–Solt megye XVI–XVII. századi dica– és dézsmajegyzékei - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 1. (Budapest, 1995)

Bevezetés

10 sük haszna ez esetben ugyanaz, mint az állami adójegyzékeké; azzal a—nem elhanyagolható — különbséggel, hogy az árendajegyzékek nemcsak a lakott vagy az éppen nemrég elpusztult településekre, hanem gyakran a régi pusztákra is kiterjeszkednek, hiszen azokon is folyhatott tizedköteles szántóföldi művelés. Mivel a tized megváltás összege alku tárgya volt és így kevésbé függött a lélekszámtól (amelynek ellenőrzésére az árendátornak amúgyis vajmi kevés lehetősége volt), a 17. századi árendajegyzékek elsősorban a pusztákra szolgáltatnak másunnan alig pótolható információkat. Vagyis: egyes olyan egyedi forrásfajtákat leszámítva, mint Pongrácz György váci püspöknek az egyházmegyéről készült, a lakosság vallási megoszlását feltáró 1675. évi ínfonnatioja^^, a tizedjegyzékek adják a legteljesebb összképet a vizsgált területről anélkül, hogy nagyságrendi vonatkozásban nélkülözhetővé tennék a magyar állami adóösszeírásokat. Bár a közölt darabok fontos adalékokkal szolgálnak az állami adószedés és a tizedbérlet mechanizmusához (és annak változásaihoz) is, erre a témára ehelyütt nem térhetünk ki. Ezért az érdeklődő olvasót a megfelelő szakirodalomhoz utaljuk.^' A könnyebb használhatóság érdekében csupán annyit jegyzünk meg, hogy a portális adóztatás rendszere a 17. század közepére teljesen merevvé vált: az 1647-re kialakult portaszámok jó negyedszázadig semmit sem változtak, s ezeket a központi kormányzat—jóllehet időközben több országrészt nagy pusztulások értek, mások pedig gyarapodtak — „szentírásként" kezelte, s az országgyűlések által meghatározott vagy egyszerűen a kamarák által évente adóegységenként kivetett összeget ennek alapján követelte be a vármegyei magisztrátusoktól.^^ Pest-Pilis-Solt megye területe inkább pusztult, mint épült. A vármegye — mint az 1661. évi korrekciós tanúvallatásából is látható — úgy segített magán, hogy a portaszámot ugyan szigorú vizsgálat után a megváltozott viszonyokhoz igazította, a kiesett összeget vagy újabb bevételi források nyitásával (malmok, sörfőzők, kovácsok megtaxálásával), vagy adóemeléssel (többszörös taxa és dika kivetésével) pótolták. A 17. században ugyanis már nem a kamarák által erre a feladatra delegált dikátorok, hanem maguk az illetékes vármegyék szedték be a központi kormányzatnak beszolgáltatandó adót, megtoldva természetesen a vármegyei apparátus működtetéséhez szükséges összeggel (ami hellyel-közzel felemésztette az előbbit is). 16 Kiadva: Mezősi Károly: A váci egyházmegye a török hódoltság idején. Kiskunfélegyház, 1939., vö. Rajz Mihály: EQfházmegyénk a török uralom végén, Vác, 1943. (Vácegyházmegye múltjából II.) 17 IIa Bálint: A dézsmajegyzékek mint a történeti statisztika forrásai és Bakács István: A dikalis összeírások. In: A történeti statisztika forrásai. Szerkesztette Kovacsics József. Budapest, 1957. 51-119.1., vö. még IIa Bálint: A dézsma adminisztrációja. Levéltári Közlemények 18-19(1940-1941) 223-249.1. 18 Baráth Tibor: A magyar állam adóügye. 1605-1648. Századok 64(1930) 726-729. I. és Benczédi László: A prédikátorperek történeti háttere (A lipóti abszolutizmus adó- és valláspolitikájának összefüggései). Theolo^ai Szemle 17(1975) 203-205. I. és Magyarország története tíz kötetben, Főszerk. Pach Zsigmond Pál. III. 1526-1686. Szerk. R. Várkonyi Ágnes. Budapest, 1985.1189-1195. I. (Benczédi László munkája)