A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1911-1912 - hiteles kiadás (Bécs, 1912)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
II. ÜLÉS. 22 napfényre is, bogy fejlődhessék. Nálunk azonban, fájdalom, a legkülönbözőbb okokból ezt a napfényt épen az az árnyék vonja el a népjólét elől, a melyet az a fa vet, a melynek a porosz had- iigyminister a hadsereget mondotta allegóriájában. Rátérek már most arra a kérdésre, a melyet Heltai Ferencz t. képviselőtársunk vetett fel. A hadügvminister most, a mikor ideiglenes költség- vetést tárgyalunk, szükségét látta, hogy részletesen kifejtse az álláspontját, azzal a tendencziával, hogy a véderőjavaslatoknak hangulatot csináljon. Pedig talán sokkal czélszerübb lett volna, ha arra adott volna nekünk alkalmat. . . (Zaj.) Batthyány Tivadar gr. : Nem lehet igy tárgyalni ! Egv napra jövünk ide, hát akkor hallgassák meg az embert ! Vagy tessék szünetet adni ! Majd kihúzzuk három napig ! Holló Lajos: Természetes! Egy napig csak lehetnek türelemmel ! Elnök (csenget) : Csendet kérek ! Bakonyi Samu : Nem tehetek róla, ha igénytelen fejtegetéseim nem kötik le tagtársaim figyelmét, de méltóztassék megengedni, hogy mi ellenzéki képviselők, aránytalan kisebbségünk daczára kénytelenek vagyunk ellenőrzési kötelességünket teljesíteni. Ennek nehezítése pedig aligha feladata bárkinek is. Kérem tehát, méltóztassanak megengedni, hogy beszédemet folytassam és röviden befejezzem. Talán helyesebb lett volna a hangulatkeltésnek ezen politikája helyett az országos bizottságnak arra alkalmat szolgáltatni, hogy megismertesse a közös hadügvminister ur a maga katonai politikáját, mert a mit e részben mondott, az nem egészen világos. A kérdés egy ilyen változással kapcsolatban, melynek tanúi voltunk a közös liadügy- ministeri székben, legelsősorban mégis csak az, hogy vájjon azt a programmot. a melyet elődjétől hallottunk és a melyet a magyar kormány arra az egész időre, a melyre a programm szólott, magáévá teszi-e ? E tekintetben a közös hadügyminister ur beszédében én is csak bizonvos czélzásokat látok és határozottságot csak abban a tekintetben találok, hogy a mikor elfoglalta székét, a véderő- javaslatoknak tartalmát kényszerhelyzetnek mondotta a szintén mentegetett azon viszonyok között, a melyekben utódjának helyére ült és habár kívánja is, hogy az minél előbb törvényerőre emelkedjék, mégis határozottan kilátszik fejtegetéseiből. hogy ó a most tárgyalt véderójavaslatban választott azon úttal es móddal, a mely hadsereg fejlesztését czélozza, nem ért egészen (gyet. Azt mondja ugyanis, hogy több ut vezet az a Itala kívánt czélhoz. Az ember természetszerűleg arra volna kiváncsi, hogy melyik hát az a másik ut, a melyet ó helyesebbnek tartott volna, hogyha a véderőre vonatkozó törvénynek megszerkesztésekor ült volna azon a helyen. Erre azonban természetesen azon szellemnél fogva, a mely felszólalásának ezen részében megnyilvánul, a felelettel adós maradt és csak azt helyezi nekünk kilátásba a jövőre vonatkozólag, hogy ha majd eljön az ideje és elérkezettnek látja az alkalmat arra, akkor előterjesztésekkel fog az országos bizottság elé járulni, a mit azon reményben mondott, hogy azokhoz majd a magyar kormány hozzájárulását meg fogja nyerni és hogy azok felett azután az országos bizottságnak lesz alkalma és módja bírálatot mondani és ha úgy tetszik, a consequen- tiákat is vele szemben levonni. A hadügyminister ur tehát a maga katonai politikájáról a véderő- reformmal szemben pusztán egy jövőre szóló czélzással emlékezett meg, a mit a bírálat és az ellenőrzés kötelessége szempontjából helyeselni teljességgel nem tudok. Különösen két égető kérdés az, a melyre vonatkozólag a közös hadügyminister urnák állás- foglalását teljes joggal elvárhatjuk és e két kérdés a tárgyalás alatt lévő véderőtörvényjavaslatban akképen van szabályozva, hogy arról a honvédelmi minister ur beszédje során, a melyet folyó évi júliusban tartott a véderój avaslatra vonatkozó tárgyalások felvétele alkalmából, akképen emlékezett meg, hogy azok közül különösen az egyik : az altiszti kérdés, gyenge oldalát képezi a javaslatoknak. En is tartózkodom attól, t. országos bizottság, hogy itt, ezen a helyen, a hol az erre vonatkozó competentia nem forog fenn, részletes taglalásába bocsátkozzam a véderóreformnak, de mivel itt katonai kérdésekről is tanácskozunk és a hadsereg belszervezete a közös hadügyminister által kezeltetik, talán mégis helyénvaló egy-két megjegyzést tenni erre vonatkozólag, mert hiszen Holló Lajos bizottsági tagtársam is foglalkozott ezen kérdéssel. Azokat, a miket ó mondott, nem akarom ismételni, csakis azon meggyőződésemnek adok kifejezést, hogy — a mit én, a mióta csak ezen országos bizottságnak tagja vagyok, itt mindig s minden tartózkodás nélkül kifejtettem — szerintem az altiszti kérdésnek helyes szabályozásától függ a hadsereg reformjának értéke. Az a szabályozás azonban, a mely a törvényhozások elé terjesztett törvényjavaslatokban foglaltatik, nem felel meg azon kivánalmaknak, a melyek teljesítése nélkül egy feladata magaslatán álló altiszti karnak létesítése lehetséges. En az altiszti kérdés helyes szabályozása ideáljának azt tartom, a mit az egyébként minden téren példaképen követett Németországban is tapasztaltunk, hogy élethivatásos altiszti kar képzésére kell magunkat elhatároznunk, mert a mint vannak állandó tisztképzó intézeteink, akképen kell nálunk megfelelni azon legfőbb feladatnak is, a melynek teljesítése nélkül hiába kívánnak tőlünk száz meg száz milliókat és hiába fejlesztjük extensiv módon a hadsereg létszám viszonyait, a kiképzés ereje sohasem lesz az, a mit tapasztalunk Németországban, hogy t. i. a hivatásos altiszti karnak eszközeivel kezében, a német hadügyi kormányzat a maga hadseregét arra a niveaura tudta emelni, a melyet a közös hadügyminister ur oly méltán
