A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1911-1912 - hiteles kiadás (Bécs, 1912)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
II. ÜLÉS. 21 javaslatnak a magyar parlamentben való elfogadása és minél előbb törvényerőre emelése érdekében hangulatot keltsenek. De a mikor ezt az egyetértést megállapítom, engedjenek meg egv kérdést, miért irányul ez a praecipitáló sürgetés épen a magyar törvény- hozással szemben ? Reá méltóztatott mutatni különösen a t. hadügyminister urnák arra, hogy már teljes hat hónapja annak, hogy a véderőjavaslat a magyar törvényhozás asztalán van és tárgyalás alatt áll és megfeledkezik a minister ur arról, hogy ezzel szemben az osztrák törvénv- hozásban. a reichsrath képviselóházában még ez idő szerint is alig van. vagy egyáltalán nincs is szó arról, hogy mikor fog tárgyaltatni, illetőleg elfogadtatni ez a javaslat, a melynek elfogadásához, illetőleg elfogadásának megakadályozásához a t. hadiigvminister ur oly messzemenő consequentiá- kat fűz. hogy saját szavai szerint is abból egyéb, mint egy óriási debacle Ausztria és Magyarország biztonságára nem következhetik. Azt hiszem, legalább is helyes arra figyel mez tetni a t. közös minister urakat, hogy a mennyiben nekik módjuk van reá, legalább is ugyanabban a mértékben intézzenek sürgetést az osztrák törvény- hozáshoz is. (Helyes ! Helyes !) Mert tekintetbe kell venni azt, hogy a magyar országgyűlésen a véderőjavaslat elfogadásának mélyreható történelmi és a jövőbe vágó okai vannak ; ellenben ily politikai szempontokat, mi legalább, Ausztriában nem ismerünk. Én tehát azt hiszem, az a sürgetés okszerűen sokkal termékenyebb talajra kell hogy találjon az osztrák törvényhozásban, mint a minőre találhat minálunk. (Úgy van / ügy van !) T. országos bizottság ! A t. külügyminister ur beszédét méltatva, egy jelenségre kell rámutatnom, mely nagyon szépen hangzik egy hadügyminister ajkáról, ö nevezetesen a történeti módszerhez nyúl és előterjesztésének indokolásában történeti példákat idéz. Elfogadja, emphasissal hangoztatja azt az igazságot, hogy a történelem az élet tanitómestere. Fájdalom azonban, egyáltalán nem tapasztalhatom azt, hogy az életnek ettől a a tanitómesterétől a t. hadügyi kormányok megtanultak volna annyit, a mennyinek érvényesítésével azokat a nagy postulatumokat, melyeket elénk állítanak, legkönnyebben állana módjukban. (Derültség). Én a történelemből csak egyet akarok leszegezni, és ez az, hogy azon időszak alatt, a melyet a hadügyminister ur fejtegetései alapjául vett, egyik veszteség a másik után érte a dynastiát, egyik tartomány a másik után veszett el. Vájjon csupán a hadikészültség azon hiányai miatt, melyeket a hadügyminister ur tegnapi beszédében megállapított ? Nyúljon bele minister ur egy kicsit a nép- lélek psvchologiájába, ne legyen annyira egyoldalú a maga katonai felfogásának kiszinezésében, és akkor ó is rá fog jönni arra, hogy hiányzott valami Ausztria és Magvarország véderejéból, a melynek megadása elől helytelenül zárkózik el mostani negativ magatartásával a hadügyminister ur. Azt mondja a minister ur, hogy hibás dolog áldozatokról beszélni ott, a hol nem idegen javára kérik tőlünk a teljesítményeket. Erre csak az a megjegyzésem, hogy egyfelől akkor lehetne beszélni saját czéljainkra hozott áldozatokról, ha az a szervezet, a melynek részére az áldozatot kérik, csakugyan biztosítaná a mi czélunkat : a magyar állam önczélu lényegét, a magyar államiságnak a histórián és törvényes jogokon alapuló követelményeit. De a hadügyminister ur annak bizonyítására is vállalkozik, hogy a legkisebb áldozatot a hadsereg czéljaira Ausztria és Magyarország hozzák. Egy percentualis számitásból vezeti le ezt a tételét, és arra a különös következtetésre jut, hogy Ausztria és Magyarország a hadügyi költségekben csökkenő irányzattal participál. Ezzel szemben a hadügyminister ur figyelmébe ajánlok két számot : 1880- ban a hadügyi költségvetés 2551/á millióra rúgott, 190-1-ben 650 millióra. Ezek a számok beszélnek, a számok teljes bizonyosságával, úgy hogy csak csodálkozásomat fejezhetem ki azon, hogy a minister ur csökkenő irányzatról beszél. Nagyon rosszalja a hadügyminister ur azt is, hogy a hadseregről mint molochról beszélünk, a mely a népek jólétét elnyeli. A militarismus phrasisával szembeállítja azt, hogy Magyarországnak magának 282.000 állami alkalmazottja van ésezzel szemben megállapítja, hogy a bureaukratikus molochról senki sem beszél. Hát a hadügyminister ur igen rosszul van tájékozva, mert ebben a tekintetben valóban nincs különbség a pártok között, mindnyájan egyaránt rosszaljuk a bureaukratismus túltengését és igyekszünk annak szertelen terjedését, a mennyire lehet, akadályozni. De a szembeállítás különben sem helyes, mert az állami alkalmazottak különféle nagy czélokat szolgálnak, mig a hadsereg csak egyetlen egy resszort szolgálatára van, melynek a szükségességét azonban kétségbe vonni semmiképen nem akarom. A hadügyminister ur azután más államok példáját sorakoztatja fel. Erre csak azt felelhetem, hogy az összehasonlítást terjeszsze ki más térre is és akkor azt fogja tapasztalni, hogy azon külföldi államok védereje mindenekelőtt sokkal erősebb gazdasági érdekeket szolgál és azokat sokkal erősebben biztosítja, mint a mi hadseregünk, másfelől pedig azok az államok sem gazdasági, sem culturális fejlődés tekintetében nem kerülnek hátrányba a hadsereg fejlesztésével szemben. Ajánlom a minister ur figyelmébe azt, a mit porosz collegája az 1909. költségvetés tárgyalása alkalmával mondott. Von Einem porosz hadügyminister ugyanis ekkor az utóbbi időkben nálunk tett nyilatkozatok után előttünk nem egészen idegenszerü azt a kijelentést tette a hadsereg magasztalása közben, hogy az »ein Baum, in dessen Schatten dass Wohl des Volkes gedeiht«. A hadügyminister ur tegnapi előterjesztésének szelleme szerint ugyanabban a meggyőződésben van. Csakhogy az én meggyőződésem szerint nemcsak árnyékra van szüksége a népjólétnek, hanem
