A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1911-1912 - hiteles kiadás (Bécs, 1912)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
20 II. ÜLÉS. szerint foglalkoztak az előttem szóló Apponyi Albert gróf és Holló Lajos t. képviselőtársaim. Nevezetesen én a delegatiónak azt a jogát, hogy in- demnitást állapíthasson meg, pártállásunknál fogva is, de az 1867 : XII. t.-czikknek egyedül helyes értelmezése szerint el nem ismerem. Az 1867 : XII. tcz. 37. tj-a világosan kimondja, hogy a delegatio működésébe semmi olyan bele nem vonható, a mi expressis verbis e törvénynyel oda utalva nincs. Minthogy pedig a budgetjognak még ilyen megosztása mellett is. mely az 1867 : XII. t.-czikken alapul, hogy t. i. a számszerinti megállapítás az országos bizottságok hatáskörébe van utalva, a megszavazás pedig — a mint ezt, elismerem, igen szabatosan a t. közös pénzügyminister ur kifejezte — a magvar törvényhozásnak van a magyar birodalmat illető vonatkozásokban és azt megillető arányban utalva : — még ezen megosztás daczára is áll az a tétel, hogy az indimnityben benne foglaltatván az appropriatio is, az appropriatio pedig kizárólag a törvényhozás feladatához és jogköréhez tartozván, (Úgy van !) lehetetlen, hogy a delegi tio szuverén kiküldő testületét, az ország- gvülést, e részben túlszárnyalhassa. Minthogy pedig az indemniti kérésnek ezen, úgy látszik, meggyökerezett szokása épen ezt a helytelenséget és alkotmányunkkal ellenkező helyzetet akarja úgyszólván állandósítani, ez már magábanvéve elég ok arra, hogy az ilyen előterjesztésekhez hozzá ne járuljak. (Helyeslés.) De van még egy nem kevésbé fontos szempont, és ez az, hogy a delegatio intézményének hatásköre az életben és az idők folyamán olyan fejlődésnek indult, mely legkevésbbé sem felel meg annak a felfogásnak. a mely az 1867 : XII. t.-cz.-nek abban a szellemében gyökerezik, hogy az az akkori felfogás szerint faute de mieux akart egy expedienst teremteni, melynek utján a közös vonatkozású ügyekben bizonyos modus vivendi legyen megtalálható. Negyven éves helytelen gyakorlat folytán per abusum az országos bizottság működése azon szükségtelen czafrangokkal, a melyeket az idők folyamán ráaggattak, olybá tünteti fel ország- világ előtt a magyar törvényhozás jogkörét, hogy az nem teljes, hogy annak fölötte áll a két országos bizottság működése. Az indemniti-kérés és megszavazás szintén ezen, szerintem meg nem engedhető visszaélések közé tartozván, e miatt is, a magyar törvényhozás teljes jogkörének megóvása érdekében, ennek útjába kell állani. A jelen pillanatban semmi okom arra, hogy ezen a felfogásomon változtassak. A tegnapi négyes albizottsági ülésen két beszéd hangzott el két t. közös minister ur részéről. Az egyik a külügyminister ur exposéia, melyet bírált és méltatott mindkét előttem szólott t. ellenzéki képviselőtársam. En sajnálatomra nem lehetek teljesen egy véleményen e részben Apponyi Albert aróf t. képviselőtársammal. En nem látom a t. külügyminister ur politikájában azt az előrelátást, azt a teljes átgondoltságot. . . Batthyány Tivadar gr. : Úgy van ! Úgy van ! Bakonyi Samu . . . melyet különösen oly válságos helyzetben, mint a mai, megkívánhatunk és melynek messzeható erejét inkább a hadügy- minister ur előterjesztésében látom kellően méltatva . . . Szüllő Géza: Ahá ! Ahá ! (Mozgás. Halljuk!) Bakonyi Samu : Kérem, majd be fogom bizonyítani ; ne örüljön olyan nagyon t. képviselőtársam, bár nem lehet tagadni, hogy ezek a tárgyalások csakugyan már a kedélyesség határait legalább is megközelítik, a melyek itt folynak. (Úgy van !) Mondom, ebben a válságos helyzetben én Ausztria és Magyarország külügyeinek vezetőjétől a tapasztaltnál sokkal nagyobb előrelátást, azt hiszem, teljes joggal várhatok. Batthyány Tivadar gr. : Úgy van ! Bakonyi Samu : A mai kényes viszonyok között talán különösen hangzó ezen nyilatkozatomnál kénytelen vagyok visszanyúlni a múlt évi tárgyalásoknak egy episodjára. A múlt évben, gondolom, februárban, Budapesten mi a magunk részéről figyelmeztettük a t. külügyminister urat bizonyos jelenségekre, a melyek a külföldi sajtónak mindinkább ismétlődő kedvezőtlen prognózisa szerint a Balkánon felmerültek. Ezekre az aggodalmakra a t. külügyminister ur — nem is az albizottság ülésén, hanem a plenáris ülésen azt a választ adatta az ó igen t. helyettesével, hogy : Kérem, t. országos bizottság, az farsangi tréfa, a melyet mint e részben az általam említett vonatkozásban a külföldi sajtó felszínre hozott. Nem sok idő múlva megbizonyosodott róla az egész ország, megbizonyosodott Ausztria is, és az egész külföld, hogy bizony e részben szomorú fejlődést kellett tapasztalnunk. (Úgy van!) És ezt különösen kell érintenem most, mikor a mai külpolitikai helyzet ismertetésében a t. külügyminister ur a tegnapi napon az olasz-török háborúnak balkáni vonatkozásait is érintette ; (Úgy van!) mert ez magában véve elég annak a bizalmatlanságnak a inegokolására. melynek fenforgása folytán, nagy naj nála tómra, tett bizalmi javaslathoz hozzá nem járulhatok. Egyébként nagvon sajátságos az, a mire rájövünk, hogyha a két t. közös minister urnák beszédeit egy kissé összemérjük. A t. külügyminister ur a békebiztositásoknak teljességével kedveskedik, az országos bizottságnak valóságos békehimnust zeng ; a t. hadügvminister ur pedig egy igazi carmen lugubre-val szomorít bennünket. Az én meggyőződésem szerint a két beszéd közt azt a frappáns ellentétet, nehéz eloszlatni, és még akkor sem lehet ezt tenni, ha, folvtatva az összemérést, rájövünk, hogv egvben mennyire megegyezik ez a két beszéd. Mindkettőnek t. i. van egy tenden- tiája, és ez abban áll. a nűt Apponyi Albert gróf igen t. képviselőtársunk helvesen és találóan jelzett : hogy a t. közös minister urak helyénvalónak és idejénvalónak látják, hogy itt a véderő
