A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1910 - hiteles kiadás (Bécs, 1910)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
Xill. ÜLÉS. 21 parlamentekben elhangzott nyilatkozatokat üsz- szehasonlitjuk, azt állapíthatjuk meg, hogy az egész vonalon a béke napról-napra erősebb és szilárdabb alapokra van fektetve. A mikor tehát a külügyminiszter a viszonyoknak ilyen fényes diagnosisát, az általános világbéke kilátásainak ilyen képét adhatja, érthetetlen. hogy ugyanakkor a közös külügyminis- ter ezen politikája daczára, kényszerítve érezte magát bennünket felhívni arra, hogy milliókat és milliárdokat áldozzunk a véderő fejlesztésére. Ebben az ellenmondásban én megmaradok az igen t. külügyminister ur felfogásának első részénél, a mely a béke kilátásait kedvezőknek jelzi, és ebből vonom le azt a consequentiát, hogy ha szükséges is esetleg a véderő terén a kor haladásával bizonyos fejlődés és javítás, de nem vonhatom le azt a eonsecquentiát, hogy a védelem ilyen fejlesztése, a mint az kívánják, magából a külügyi helyzetből folyik s ezért én, mint a magyar népképviseletnek egyik szerény tagja, kötelességemnek tartom, és teljes lelki megnyugvással is tehetem, hogy védjem a nép anyagi érdekeit, anyagi existentiáit az igen t. közös minister urak és a magyar kormánynak a külügyi helyzetből absolute nem folyó költekezési vágyával szemben. T. országos bizottság ! Még csak egy dolgot kell felemlítenem Szüllő Géza t. barátommal szemben. Igen szép mondás az tőle, hogy a magyar nemzet a nagyhatalmi állásért szívesen áldoz. Hát ez nagyon szép, t. bizottság. Én megengedem, hogy kiváló államférfiak, a kik a messze jövőbe néznek, ezen nagy eszméért hajlandók áldozni. De hogy a magyar nemzet, a magyar nép áldozni hajlandó legyen, még pedig örömmel legyen hajlandó áldozni ezen czélokra, különösen akkor, a midőn sajnálattal kell az igen t. előttem szólottnak egy dolgot megjósolnom, azt tudniillik, hogy az a parányi kis kérelem, a melyet ő ezzel szemben a magyar nemzet javára előterjesztett, az a parányi kis concessio, a mit ő czimerekben és ehhez hasonlókban mint megvalósitandót kért a külügyminister úrtól, valószínűleg még igen hosszú ideig csak kérelem fog maradni, mely zárt ajtókra talál és nem fog meghallgatást nyerni. Ha méltóztatik folyton azt hajtogatni és azt az álláspontot elfoglalni, hogy a magyar nemzet lelkesedjék ezekért a nagy áldozatokért, akkor tessék előbb megnyugtatást szerezni a magyar nemzet számára abban a tekintetben, hogy az, a mihez az 1867 : XII. t.-cz. rendelkezései szerint a paritas alapján a nemzetnek joga van, nem csak örökös Ígéret lesz, hanem tényleg meg is fog valósulni. Mert a nemzettől, t. országos bizottság, a véderő fejlesztésekor nem Ígéreteket kérnek. A nagyhatalmi állás megvédésére nem szavakat és nem programiunkat, hanem súlyos, vérbemenő milliókat és százmilliókat kérnek. Ezzel szemben senkit sem fog le■■gnyugtatni az, hogy az igen t. kormány ’ munkatervezetébe felvette a kilenczes-bizottság programmjának megvalósítását, a mint hogv nem fog megnyugtatni senkit még az sem, hogy •i t. többségi sorokból e programul egy részének megvalósítását kérni méltóztattak. Megnyugvást csak ugv érhetünk el, ha, a mint inár mondottam — non verba, sed facta — ezeket a különböző kívánságokat, a melyeket a törvény biztosított a paritásban, előbb vagy utóbb, de megvalósítják. T. országos bizottság ! Nem folytatom tovább ennek a kérdésnek fejtegetését. De azt hiszem, kötelességet teljesítek, a midőn még egy oly eszmének vagyok bátor itt az országos bizottság plénumában is hangot adni, amely eszme, ha akként kezeltetik, hogy a legközelebbi jövőben bekövetkező megvalósulás reményével hozza fel valaki, megengedem, utópiának nevezhető, de a mely, mint a közelebbi vagy távolabbi jövő egyik legfontosabb problémája, talán mégis megérdemli azt, hogy ezen országos bizottság tanácskozásai során is szóba hozassák. Értem azon törekvéseket, a melyek ma már kikerültek a privát békeegyesületi mozgalmak sziik társadalmi keretéből, s a melyek csak fokozatosan bár, de mindinkább átmennek oly tényezők lelkületébe és gondolatvilágába, a mi már magában is azt mutatja, hogy ha egyelőre csak kis közeledés is, de mégis közeledés történt a czél felé. Nem tartozom azon naiv lelkek közé, a kik a leszerelést hirdetik. .Tói tudom, hogy ez tényleg utópia. Hanem azt a törekvést, igenis pártolom, hogy az államok egymás között, nemzetközi utón, fokozatosan arra törekedjenek, hogy az óriási, a népeket, nemzeteket és államokat egyaránt megbénító túlfegyverkezésnek egy bizonyos határ szabassék, hogy erre vonatkozólag bizonyos normativumok állapíttassanak meg, a melyek a nélkül, hogy általuk egyik vagy másik állam a többivel szemben inferioritásba jutna, módját ejtenék a túlkiadások bizonyos keretek közé való szorításának. Ezt a mindinkább terjedő mozgalmat, most, a midőn a külügyminister ur költségvetését tárgyaljuk, feltétlen kötelességemnek tartottam szóba hozni. Méltóztatnak tudni, hogy ez a gondolat nemcsak magánembereket, nemcsak magántársulatokat foglalkoztat, hanem foglalkoznak azzal ma már egészen más körök is. Tudjuk, hogy a békeactiónak egyik initiátora maga az orosz czár. Tudjuk, hogy az olasz királyról olyan vélemények terjedtek el, mintha ő is komol\ an foglalkoznék ezzel a kérdéssel, mintha az ő lel- kiiletét is áthatotta volna ennek az actiónak nagy jelentősége. Tudjuk, hogy Anglia — azt hiszem elég gyakorlati példára hivatkozom, a mikor a practikus angolokra utalok — felvetette már azt a kérdést, hogy legalább a tengerészeti véderő fejlesztése terén valamelyes megállapodás jöjjön létre. Legutóbb pedig az észak-amerikai egyesült 4*
