A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1910 - hiteles kiadás (Bécs, 1910)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
VI. ÜLÉS. 167 zetközi tanácskozások inár megtettek, tekintélyes előhaladást jelentenek és azt hiszem, hogy e kérdés már tényleg abban a stádiumban van, hogy a mi külügyi kormányunk és a többi külügyi kormányok a megállapodásokat együttesen a nemzetközi ratificatio tárgyává tehetik. Csak egyet teszek még részemről hozzá : e bizottság termében, a mikor ez a kérdés felvettetik, lehetetlen ki nem emelni, hogy a hivatalos tényezők működésén kivül a béke munkájában más politikusoknak is kiváló részük van. Es ezen politikusok közt egyike az elsőknek Apponyi Albert gróf, az, a ki ebben az irányban oly hatalmas actiót fejt ki, a mely a nemzetek hálájára igazán méltó. Ezt az elismerést vele szemben itt e helyen kifejezésre juttatni kötelességemnek tartottam. (Helyeslés.) A mikor a szőnyegen forgó kérdésekhez hozzászólok, nagy fontosságánál fogva elsősorban én is az annexió kérdését veszem bonczkés alá. E kérdés nem nyer itt befejezést. Hosszú tárgyalásoknak és bonyodalmaknak nyitja ez meg útját. Elsősorban szőnyegre fog ez a kérdés kerülni akkor, a mikor e tartományoknak államjogi helyzetét kell rendezni és tisztázni, és pedig nemcsak azon mélyreható indokok alapján, a melyeket Apponyi Albert gróf hozott fel, hanem magában véve azon oknál fogva is, hogy egy alkotmányos országban kizárólag az uralkodónak akarata és ténye területi és birtokváltozásokat elő nem idézhet. Minden államnak, a mely parlamenti alapon él, jogában van hozzászólni, hogy egy fegyveres erővel, vagy békés utón megszerzett tartomány mily módon illeszkedjék be az állam közjogi rendjébe és a fejedelem ténye mellett kell hogy az államoknak hozzájárulása is megadja a sanctiót ahhoz, hogy az illető tartományok közjogi berendezkedésüket elnyerhessék. Mi, természetesen, Magyarország részéről fentartjuk az elfoglalt országoknak Magyarországhoz való tartozandóságának egész igényét és annak idején azt érvényesíteni is fogjuk, de e kérdést nem e bizottságban, hanem a törvényhozás termében, törvényhozási intézkedés által akarjuk véglegesen megoldani. A mi magát az annexio tényét politikai kihatásában illeti, én azt elismerem, hogy bizonyos mértékben az időszerűség abból a szempontból fenforgott, hogy a háború veszélye azon időben lehető csekély mértékben fenyegetett. Elsősorban Törökország részéről volt olyan a helyzet, hogy a nagy bonyodalmak mellett, a melyek máskor nagy zavarokat kelthettek volna fel, most, a mikor Törökország saját belviszályainak elintézésével volt elfoglalva, méltán feltehette a külügyi vezetés, hogy török részről fegyveres támadásra vagy beavatkozásra alig lehet számítani. Másrészt az az északi nagyhatalom, a mely legnagyobb mértékben volt engagálva a Balkánon ebben az időben, kimerült helyzetben volt, tehát ez oldalról is a támadás lehetősége nem fenyegetett. Az egyik Balkán-államnak agressiv fellépése pedig nem eredhetett másból, mint az erőviszonyok helytelen mérlegeléséből, esetleg külső factoroknak illetéktelen beavatkozásából, a melyekkel szemben egészen helyesen tette a külügyi kormány, hogy azt a fellépését, mint döntő tényezőt figyelembe nem vette. De nem ebben rejlik kizárólag a kérdés helyes mérlegelése. Az is kérdés, hogy a mi lépéseink által nem sértettek-e meg oly szempontok is, a melyek Ausztria-Magyarországnak érdekeire a távolabbi jövő szempontjából lesznek káros kihatással ? Mert lehet, hogy — a mint be is következett — szerencsésen oldottuk meg most az annexiót, nem történtek véres összeütközések, az előrelátás helyes volta tehát beigazolást nyert, de kérdés, hogy ez az eljárás volt-e mégis a legalkalmasabb arra nézve, hogy távol jövőben a két állam politikáját a legszerencsésebb irányban vezesse ? Különösen számolnunk kell Oroszországnak helyzetével. Oroszország a Balkán-államokban eddig is velünk egyenrangú befolyást igényelt magának és megnyugtatta őt az a felfogásunk, hogy mi területi terjeszkedésre nem vágyódunk, és hogy nekünk kizárólag a status quo fentartása és a Balkán-államok és népek függetlenségének biztosítása az érdekünk. De a mikor ily lépésre ragadtattuk el magunkat épen akkor, a mikor Oroszország meg volt fosztva a lehetőségtől, hogy velünk egyenlő sulylyal felléphessen, eljárásunk mély sebet hagyhatott az érzelmekben, mert Oroszország prestigeét érezhette megsértve és nem lehetetten, hogy alkalmat kíván szerezni arra, hogy ezt a sérelmet a Balkán-államok előtt kellő időben megreparálja. Nekünk tehát az ő érzékenységére való tekintettel kellett volna tapintatosabb és helyesebb formát választanunk az annexio keresztülvitelére. Nem Oroszország jogának elismerésével, mert hiszen joga nem sértetett meg, hanem érzékenységének kellő kíméletével, a mely- lyel egy békés állammal szemben viseltetni tartozunk. Ismétlem, nem a gyengeség politikája kellett volna hogy vezéreljen bennünket, hanem az, hogy a jövőben is mindenféle támadást és veszélyt az ország felől elhárítani iparkodjunk. A másik volt épen Törökország érzékenysége. A nagy simpathia, a melyet az országos bizottság minden jelentése és a külügyi kormányzat minden nyilatkozata Törökországgal szemben hangoztat, a mely az uj alakulásban Törökország megerősítését, alkotmányjogi újjászületését látja, nagyon kérdésessé teszi, hogy helyesen volt-e megválasztva az idő, a midőn az uj alakulás elé a legnagyobb nehézségeket állítottuk. Vájjon a rokonszenv megnyilatkozásának helyes formája volt-e, hogy nem egy előzetes megegyezéssel vezettük megoldásra a dolgot. Midőn tudtuk, hogy Törökországban az anyagi téren való kedvezés nyújtása által a vele való tárgyalások könnyen eredményre vezethetnek, vájjon nejn lett volna-e ez épen a.'. uj irány tekintélyének és megerősödésének egyik eszköze az, hogy előzetesen egy korrektebb formát választottunk volna a hozzájárulás kieszközléséhez.
