A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1910 - hiteles kiadás (Bécs, 1910)

A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója

VI. ÜLÉS. 1.59 tudatában vagyunk annak, hogy Németország­nak e nagy nemzeti politikájába igen erős ellen­lábasai vannak, a kik leselkedve várják a pilla­natot, hogy rá csaphassanak, útját állhassák, hogy Németország fejlődési irányát tovább is folytat­hassa, hogy még nagyobb és hatalmasabb lehessen. (Az elnöki széket Zichy Ágost gr. foglalja cl.) De a mikor ezt látjuk, ismétlem, tudatában vagyunk annak, hogy egyenes szövetségesei va­gyunk Németországnak, és ez volt az, a mit múlt­kor beszédemben kifejtettem, hogy mi szüksége­sebbek vagyunk Németországnak, mint Német­ország nekünk, mert mi találhatunk más formátiót is, a melyben el tudunk helyezkedni, de Német­ország alig. És ezt tudjak és tudjuk továbbá azt is, — ena is Tiszá István gróf utalt ma — hogy Magyarország volt mindig egyik erőssége a hármas­szövetségi gondolatnak, hiszen Andrássy idején az volt az alapgondolata, hogy Ausztriában a német­ség, Magyarországon a magyarság képezze a két sarkkövet, a melyre a hármasszövetség épülete teljes megnyugvással alapítható. Már pedig Ausz­triában a németség háttérbe szorul. Oly eleinek jönnek előtérbe, a kik kevésbbé lelkes hívei a szö­vetségnek. És azért azt hiszem, hogy a német szövet­ségnek érdekében szólok, a midőn szeretném a német közvéleményt, nem a hivatalos Németorszá­got, mert annak correct eljárását elismerem, de a német közvéleményt figyelmeztetni, hogy alakuljon át oly értelemben, hogy szeresse, becsülje a magyar nemzetet, a mely néki a szövetséges társai közt mindig leghűségesebb, legáldozatkészebb, leg- odaadóbb társa volt. Azt látom, hogy a német sajtóban, ha felmerül egy kérdés, egy Magyarországra kiható közjogi gazdasági vagy bármely törekvés, ez mindig ellen­szenvvel találkozik. Német folyóiratokban Lus- kandlra valló fejtegetéseket találunk. Nemrégiben a berlini Zukunítban azt olvastam egy czikkben, hogy »Österreich braucht die vereinten Kräfte der Deutschen und Slaven, um mit Ungarn zu einen würdigen Abschluss zu kommen.« Olvastam, a mikor dicsérettel halmozza el a külügyministert, mert úgy véli, hogy a külügyminister urnák sike­rült Magyarországon a függetlenségi pártot ketté­szakítani, a függetlenségi törekvéseket vissza­szorítani. A midőn látom, hogy a társadalomban, a sajtóban a leghűségesebb szövetségessel szemben, hogy enyhén fejezzem ki magamat, tájékozatlan és nem jó indulatu ily felfogások uralkodnak, akkor ne méltóztassék csodálkozni azon, hogy előbb- utóbb meg fog szűnni az, a mire Tisza István gr. utal, hogy úgy szólván minden komoly emher Magyarországon a hármasszövetség mellett van, hanem utóvégre Magyarországon is nálamnál ko­molyabb emberek is, — nem magamra veszem a dolgot — aggódva fognak elgondolkozni azon, vájjon lehet-e oly szövetségesért tovább is lelke­sedni, a ki tőlünk mindenesetre nagy anyagi erőt kivan, de minden még oly jogos törekvésünknek a viszonyok nem ismeréséből vagy rosszakaratú felfogásokból oly hangulatot csinál ellenünk és a másik fél mellett mindig és mindenütt. Azt hiszem, hogy az igazi barátságnak legelemibb feltétele, hogy őszintén megmondjuk egymásnak azt, a mi szivünkön fekszik. Midőn ezeket a, megvallom, keserűségeket felsoroltam, felemlítek még egy különös esetet és ez az, hogy a német közvélemény jórésze el Ítéli a mi nemzetiségi politikánkat. Nem különös dolog-e, hogy az a Németbirodalom teszi ezt, melynek porosz országgyűlése eltiporja a mi testvéreinket, a lengyeleket, Pozenben, mely elveszi minden nemzeti fejlődésüknek alapjait, a mely velük szemben oly nemzetiségi politikát folytat, hogy ahhoz képest, merem mondani, a mi nemzetiségi politikánk a legszabadelvübb. Szeretném tudni, vájjon t. szász testvéreink cserélnének-e a pozeni lengyelek sorsával, hogy német testvéreink az országban cserélnének-e velük. Midőn azt látjuk, hogy a legszigorúbb módon bánnak el azokkal, kik más nyelven beszélnek és imádják az istent, akkor igazán nem igazságos, hogy ezen német szövetségestársunk közvéleménye a mi nemzeti­ségi politikánkat elitélő critica tárgyává teszi. Ezeket kívántam a német szövetségre vonat­kozólag elmondani. Talán lesz alkalma az igen t. külügyminister urnák felvilágosítani azokat, kik itt talán változást kívánnak előidézni, hogy mi hűséges szövetséges fegyvertársak vagyunk, kik felbuzduló lelkesedéssel fogadjuk azt a szövetségi hűséget, melyet a német császár 0 Felsége velünk szemben tanúsít, de azzal szemben nem kérünk mást, mint igazságos, méltányos és jogos elbírálá­sát azon követeléseinknek és törekvéseinknek, melyek épugy nemzetiek, mint a német politika, de kisebb körben egy kisebb nemzetnek szerény megélhetését, függetlenitését akarja biztosítani. Végezetül nem hallgathatom el, abbeli óhajo­mat, hogy a hármasszövetségi politika mellett a legmelegebben ápoljuk a többi hatalmakkal való jó egyetértést, és itt elsősorban súlyt helyezek arra, hogy Francziaországot sikerüljön a t. külügy­minister urnák velünk szemben melegebb viszony felkarolására rábírni. Sajnálattal tapasztaltam az ország érdekében, hogy midőn egy kölcsönt akar­tunk felvenni, oly különös helyzetbe jutott Magyar- ország. Tudjuk, hogy Francziaországtól nem kap­tuk meg a kölcsönt politikai okokból, mert ők azon állásponton állanak, hogy habár szeretik és tisztelik a magyar nemzetet, de mi ezt a kölcsönt tulajdonképen az ő ellenségük erősítésére akarjuk fordítani, tehát nemzeti politikájuk szempontjából nem adják meg. Magyarországnak pedig nagy szük­sége van arra, hogy a világpiaczon minden téren kölcsönhöz jusson. Hogy mennyire szüksége van rá, mutatja az a tény, hogy a franczia kölcsön meg­hiúsulása után minő kölcsönhöz jutottunk ? Meg­kaptuk a német-osztrák kölcsönt, de van-e köszö­net benne ?

Next

/
Oldalképek
Tartalom