A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1902 - hiteles kiadás (Bécs, 1902)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
120 VII. ÜLÉS. ma is. Ép azéri, mert teljesen osztozom abban a nézetben, a mely itt felmerült és osztoznám a szemrehányásban is, ha úgy volna a dolog, tudniillik, hogy nagyon gyorsan akartunk haladni. Én nem, mert kezdettől fogva abban a nézetben voltam, hogy csakis lassú haladással és az európai institutioknak az ott meglevő institutiók- hoz és nép felfogásához való alkalmazása által érhetjük el azt, hogy ezen országokat idővel — igaz, nem 20 év alatt, — beilleszthetjük teljesen Ausztria-Magyarország keretébe. Ez volt az administrativ politikának az alapja, a melyet követtünk és a melyet követünk ma is. Ez pedig kizárja a gyorsítást egyfelől, másfelől pedig követeli kiirtását éppen annak a corruptionak, a mivel annyiszor vádolnak. Vádolnak pedig olyan oldalról, a hol nem is ismerik a mi administrátiónkat. A coiruptiót, hogy azelőtt nagy mérvben űzték, azt talán nem szükséges a t. bizottsági tag urak előtt említeni, mert ők, a kik e dolgokkal annyira foglalkoznak, talán ismerik azt a nem is administralási rendszert, hanem inkább administrationalis szokást, a mely Boszniában az occupatio előtt honos volt. Ezek kiirtása és különösen az igazságszolgáltatásban a páratlan igazság mindenki részére, a gyors eljárás az én czélom. Én vagyok az első és ezt nem most mondom először, a ki azt állítja, hogy bármily kitűnő is a hivatalnoki kar, nem lehet rögtön elérni azt, hogy sehol hiba, botlás, tévedés, sőt még egyéb is ne történjék. Ez az egyesek részéről igenis megtörténhetik ; megesik ez, azt hiszem, minden más országban is; talán még Magyarországon is előfordul. De akkor a felső hatóságok kötelessége, hogy a mint tudomásukra jut ilyesmi, a legnagyobb szigorúsággal lépjenek fel és igyekezzenek a hibát, a tévedést, vagy talán rosszakaratból származó cselekedetet jóvátenni és ezáltal megint az egyes kis helyeken esetleg megrendült bizalmat a népben helyreállítani. Soha sem voltam abban a nézetben, a mely itt-ott talán divatos, hogy ha hivatalnok hibázik, azt el kell simítani. Tudom, hogy az ilyesmi rossz hatással van a népre. Sokkal jobb hatást tesz az, ha a hibás hivatalnok a nép színe előtt meg is bűnhődik, mert akkor a nép azt mondja, hogy: »Igaz, van a svábák közt egy-két nem arra való ember, de ti mindnyájan jók vagytok!« Ha pedig elsimítják a dolgot, azt mondják: »Ti mindnyájan egyformák vagytok.« és még egyebet is képzelnek, mint a mennyi a való. Ezt a rendszert követtem az első percztöl fogva, követem ma is és követi az egész kormányzat az én szigorú reedeletem alapján. Nem mondom, hogy mindenütt elérjük a czélt, hogy a szem elég erős, hogy belásson minden sötét helybe és a kar elég hosszú, hogy mindenüvé elérjen, de gondolom, hogy egy színvonalon állunk a legcivilisáltabb országokkal. Azt kérdezik azonban, hogy miért vannak mégis elégületlenek? Hát bocsássanak meg, ha én megfordítom a kérdést és azt mondom, miért vannak másutt is mindig elégületlenek? Hiszen ha úgy ítéljük meg a viszonyokat — és itt nem a bosnyákokról szólok, ezt nem rájuk értem — a mint azokat az ellenzék, egy kis töredék előtárja, akkor minden ország a bukás szélén van, mert ezek szerint mindig borzasz- tóaka viszonyok. Mindenütt vannak elégületlenek. Azt hiszem, nem csak másfél millió ember, de 1500 ember közt is vannak, mert nincs valamennyi megelégedve a viszonyokkal. De azt nem lehet kívánni, hogy egy egész nép, mely különösen csak egynéhány év óta kezd kibontakozni a keleti világnézlet köréből, hogy ez a nép a közczélok méltatásáig emelkedjék. A mi pedig az elégületlenséget illeti, méltóztassék figyelembe venni azt a legfőbb keleti sajátságot, a mely az egyénnek mindenek fölé való helyezésében áll a közügyekkel szemben és a mely a közügyek terén a particularis- ticus szellemben nyilatkozik meg. Innen van az, hogy ha autonómiáról van szó, azt mindenki a maga számára akarja. Ha megengedik, elmondok, bár régen volt, egy esetet. Relgrádban voltam. A fejedelem egyszer az ország belsejében tartotta skupcsináját és mikor visszatért, elmesélte nekem, hogy eljött hozzá egy pár falusi elöljáró, a kik azt mondták : »Uram, minek ez a sok hivatalnok, ezek a sok ministerek, mi patriarchalis nép vagyunk, minden község elkormányozza önmagát és ha bajunk lesz, eljövünk hozzád, mint atyánkhoz.« Ez a valódi keleti autonómia, igy értik ezt mindenütt
