A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1902 - hiteles kiadás (Bécs, 1902)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
116 VII. ÜLÉS. teljesittessék az ottani lakosság azon óhajtása, hogy egy bizonyos politikai autonómiát kapjanak, ezt a kérdést én ma még időelőttinek tartom, és épen ezért ezzel nem is akarok foglalkozni. Az én meggyőződésem az, hogy politikai autonómia olyan népeknek adható meg, melyek a cultura bizonyos fokán az önkormányzatra megértek, melyek azonkívül az államhoz való tartozás érzetével bírnak, az állam többi részével, vagy a társországokkal, vagy az anyaországgal magukat azonosítani tudják, a kiket az államhoz, melyhez tartoznak, bizonyos történelmi traditiók, rokonszenv, együttérzés és bizonyos sűrűbb érintkezés köt. Az ilyen országoknak, az ilyen tartományoknak lehet, sőt kell is megadni a politikai autonómiát. Ez az állapot, a mennyire én távolból informatiok után meg tudom Ítélni, Boszniában és Herczegovinában még be nem következett, és épen ezért minden jóakaratom és jóindulatom mellett is időelőttinek tartanám a politikai autonómia kérdésének napirendre hozását. Ellenben nem vagyok egy véleményen azokkal, kik azt hiszik, hogy az absolutisticus kormányzatnak következménye minden emberi és polgári jognak és szabadságának teljes elnyomása és lábbal tiprása. Absolutisticus kormányok is voltak olyanok, melyek a népre áldást hoztak és melyek alatt a népek magokat bizonyos időkig, a fejlődés bizonyos stádiumában jól tudták érezni, mert egy absolutisticus kormánynak is, kivált akkor, mikor azt egy művelt, civilisált nemzetnek férfiai gyakorolják, emberségesnek és a civilisatio szellemétől áthatottnak kell lennie. Azok az eljárások, melyek szerint minden bírói vizsgálat, kihallgatás, Ítélet nélkül embereket letartóztatnak, internálnak, vagy lakásukon, vagy valami elhagyatott pusztaságon, vagy börtönbe vetnek, 62 napi letartóztatás után kihallgatják, az országból kiutasítják, meghallgatás, vizsgálat nélkül hontalanoknak nyilvánítják, a civilisait ember érzületével, gondolkodásával a legmerőbben ellenkeznek. Különösen felháboríthat az ilyen eljárás minden magyar embert, mert mi magyarok hagyományaink szerint is jogász-nemzet vagyunk és nemcsak saját jogainkat, hanem minden ember jogait tiszteletben kívánjuk tartani. Hiszen ez a jogi felfogásnak nemessége, a jogi felfogásnak valósága és igazsága. Azt mondják, hogy Boszniában érvényben van egy rendelet, a melynek értelmében az, ki egy bizonyos idő alatt útlevelét meg nem hosz- szabbitotta, megfosztatik az ő honosságától és többé a tartományokba vissza sem térhet. Fel van hozva egy concret eset, azt hiszem, ezt Rakovszky barátom nem említette, Hafiz Adits Ahmed bég esete, ki Konstantinápolyba utazott, ott tartózkodásának ideje alatt útlevele lejárt s ő a travniki járási hatósághoz fordult és kérte útlevelének meghosszabbítását. Kérelme nem teljesittetctt és azt a feleletet nyerte, hogy a hazájába való visszatérés neki meg nem engedtetik. Van egy más eset is. Imrahor Salik effendi travniki lakos Konstantinápolyba vitte fiát iskolába, s midőn hazájába visszatérni akart és ebből a czélból az osztrák-magyar consulatust megkérte útlevelének láttamozására, a consulatus megtagadta azt, azzal a kijelentéssel, hogy nem engedtetik meg neki a hazájába való visszatérés. Engedelmet kérek, kénytelen vagyok felvilágosítást kérni a közös pénzügyminister úrtól, hogy miféle politikai ratio indokolja azt, hogy tömegesen záratnak ki emberek az országból, eltekintve attól, hogy senkinek sincs joga valakit saját otthonától megfosztani, hogy a legnagyobb, a legelvetemültebb bűnöst is, ha a rá mért akármilyen súlyos büntetést kiállotta, vissza kell saját otthonába és illetőségi helyére ereszteni és a mi törvényeink még azt sem engedik meg, hogy egy magyar állampolgár idegen hatóságnak kiadassék, bármilyen büntetendő cselekmény terheli is őt. Hogy pedig ezek az esetek nem szórványosan fordulnak elő, azt mutatja ezeknek az eseteknek nagy tömege, a melyek pedig ebben a füzetben csak mint kirívó példák vannak felsorolva. Ezenkívül azt panaszolják a bosnyák és her- czegovinai izlámok, hogy az izlám lakosság a megszállás ideje óta a kivándorlások folytán nagy mérvben apadt és hogy túlnyomólag a szerb és horvát lakosság terjedt és ezek a kormányzat részéről bizonyos előszeretetben részesülnek. Ha ez igy van, ezzel az egész iránynyal egyetérteni nem tudok. Azt látom, hogy Ausztriát és Ma
