A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1902 - hiteles kiadás (Bécs, 1902)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
16 IIT. ÜLÉS. albizottsági tárgyalások tekintetében eddig folytattak, tudniillik, hogy azon lehetőleg csak az albizottság tagjai voltak jelen, mert azok nem csak az által, hogy a saját votumukat adják le, de bizonyos fokig az által is, hogy jelen vannak és a határozathozatalban részt vesznek, moralis kötelezetlséget vállalnak nem csak azért, a mit megszavaztak, hanem azért is, hogy a tárgyalásból csak annyi jusson a nyilvánosságra, a mennyi a haza érdekét nem veszélyezteti. Részemről ennélfogva Dániel Ernő báró tagtársunk indítványához hozzá nem járulhatok. Kívánok azonban még egy más irányban nehány szót mondani. Őszintén megvallva, nem értettem jól, mikortól lesz alkalmazandó az indítvány, ha elfogadtatik. (Felkiáltások: Azonnal!) Elég gyakran hangoztatták azt, hogy egy bizottság sem kötelezheti a másikat ; én tehát kizártnak tartom, hogy ha az indítvány elfogadtatik is, az csak a jövő ülésszak alatt legyen alkalmazható ; alkalmazható ez azonnal, ellenben nem kötelezheti a jövő delegácziót, a melynek teljes jogában van ezen változtatni. És mert ezen joga van a következő delegatiónak, azért valami nagy szerencsétlenséget nem látok abban sem, ha a jelen delegatio a nyilvánosságot elfogadja. (Felkiáltások: Nem nyilvánosságról van szó!) A gyakorlat fogja kimutatni, mily irányban veszélyes ez, vagy nem veszélyes ; de constatálni kívántam, hogy ha az indítvány elfogadtatik, annak azonnal életbe kell lépnie. A másik tárgy, a melyhez szólani kívánok, az, a mit Holló Lajos tisztelt bizottsági tag úr indítványozott, ha jól értettem az »újságírók« kifejezéssel. Én nem tartanám czélszerünek kimondani, hogy újságírók is lehetnek jelen, hisz csak nehány napja, hogy az egyik albizottságban szavazás útján döntetett el az, vájjon gyorsírók alkalmaztassanak-e vagy sem. Én hosszú éveken át majdnem minden albizottságban felszólalva, kértem, hogy vagy egyátalán ne jusson semmi a nyilvánosságra a tárgyalásokból, vagy legyen gyorsíró, de akkor szóról-szóra minden jusson nyilvánosságra, a mi ott elmondatik és ezen nézetemet ma is fentartom. Magától értetődik, hogy azon perezben, a midőn a nyilvánosság kimondatik, hivatalos gyorsírókat kell alkalmazni, a mi mellett nincs semmi kifogásom az ellen, hogy úgy, a mint az a jelenlegi ügyrendben is van, hozzátétetik »és hírlapok tudósítóinak«, mert a lényeges és a fő az, hogy hivatalból gyorsírók alkalmaztassanak, a mint a nyilvánosság kimondatik. Elnök: Kivan még valaki szólani? Eakovszky István: Tisztelt oszágos bizottság! Ernuszt Kelemen tisztelt tagtárs úr itt egy kis confusiót csinált, a midőn a nyilvánosságról beszélt. Itt nincs szó ezen indítvány kapcsán a nyilvánosságról azon értelemben, a mint az 1867:XII. t.-cz. 45. §-a rendelkezik, amely a nyilvánosságot kivétel nélkül, minden honpolgárnak, az adott esetben tehát ezen gyülekezetre nézve biztosítja. Itt nincs a nyilvánosságról szó, hanem itt a törvényhozás tagjainak arról a jogáról van szó, hogy küldöttjeiket ellenőrizhessék. És ha az én tisztelt tagtársam azt mondotta, hogy ő ezt tagadásba nem vette, akkor talán tévedett, a mikor a következőleg szólt : »Mert meggyőződésem, hogy sem a törvény- hozás bármelyik házának, sem a kormánynak, sem senkinek sincs joga ezen ügyben eljárásunk felett határoznia . . .« Ernuszt Kelemen : Jelenleg! Rakovszky István: . . . »Csak magának ezen tisztelt bizottságnak.« Egy szót sem adtam hozzá, egy szót sem hallgattam el. T. tagtársam igen téved. Hisz itt nemcsak ezen bizottságnak, hanem itt a törvényhozás tagjainak jogáról is van szó, azokéról, a kiknek bizalmából t. tagtársam itt ül és a kiknek bizalmából ülök itt én is. Azoktól megvonni azt a jogot, hogy küldöttjeiket ellenőrizhessék és azoknak jogait confundálni a legszélesebb nyilvánossággal : ez, gondolom, még sincs helyén. T. tagtársam hivatkozott arra, hogy a nyilvánosság visszaélései ellen az 1848-iki törvények minő szigorúan intézkedtek. Ezt senki sem vette tagadásba, természetes tehát, hogy ezen gyülekezetnek is meg kell védve lennie a nyilvánosság túlkapásai ellen. Hiszen, hogy mennyire védi meg ez a mi házrendünk a tárgyalásokat a nyilvánosság túlkapásai ellen, azt mutatja az a körülmény, hogy azon esetekben, a melyekben a karzat visszaél a nyilvánosság jogával, az
