Evangélikus gimnázium és előkészítő tanfolyam, Orosháza, 1940
12 ösztöneiből származott. Ezeknek az ösztönöknek a megerősítésére, a szükséges erdélyi hagyományoknak a felújítására és az egész magyarságban való meggyökereztetésére a reformkorszak óta a mögöttünk levő huszonkét esztendő kínálta az első alkalmat. Sajnos, a régi világból rajtunk maradt átok ezt a huszonkét esztendőt az erdélyi hagyományok elleni pusztító hadjárattá tette. Ehhez hasonló veszedelemben csak a 18. században forgott az erdélyi hagyomány megbecsülése és az erdélyi lélek. Nem véletlen dolog, hogy az a múzeumba illő, antiszociális és magyartalan történetírás, amely a világháború után az erdélyi lélek elleni hadjáratot megindította és irányította, éppen III. Károly és Mária Terézia uralkodását igyekezett tisztára mosni. Amikor az új történetszemlélet lemosogatta ennek a kornak „nemzetietlen“ jelzőjét, ez éppen olyan fojtogatás volt az erdélyi lélek számára, mint annak idején a protestáns iskolák elszegényítése és bezárása, az ifjúság eltiltása a külföldi egyetemektől vagy a mádéfalvi veszedelmek és a magyarság érdekeinél „magasabb szempontból“ irányított telepítés, ami mind a 18. század dicsőséges „restaurációs“ korszakában történt. Azok pedig, akik ebben a két évtizedben az elszakított Erdélyből átjöttek hozzánk melegedni, szomorúan látták nem egyszer, hogy illúziókba ringatjuk magunkat. Mert hiányzott belőlünk az erdélyi lélek bölcs valóságérzéke. Gazdasági és társadalmi életünk hibáiból látniuk kellel, hogy hiányzott belőlünk a folytonos újrakezdésnek eleven ereje. És amikor eg/más hitét sárral dobáltuk, felekezeti türelmetlenségünkből láthatták, hogy nincs meg bennünk a lelkiismeret szabadságának a tisztelete. Azzal vádolhat valaki, hogy afféle ismeretlen vagy elrejtett csodaírnek tartom az örökké „háborgó“ és „kuruckodó“ erdélyi lelket, amellyel csak be kell oltani a magyar népet. Ezt a vádat nyugodtan vállalom. Mert biztos vagyok abban, hogy ha egyszer a magyarság minden belső ellenségétől és rákfenéjétől megszabadulva s minden külső ellenségével megbékélve nyugodtan elmélkedhet múltjának tanulságain, akkor látni fogja, hogy az erdélyi hagyomány nem volt felszínes ellenzékiesség és duzzogó kuruckodás, hanem életbevágóan fontos történelmi magatartás, a magyarság nemzeti mivoltához való szívós ragaszkodás. Inkább megmaradt a szerényebb keretek közt, semhogy a külső csillogásért és a nagyobb arányokért önmaga lényegét kelljen feláldoznia. Ennek igazságát történelmünknek éppen azok a nagyjai igazolják, akiket a
