Vízrajzi Évkönyv 9., 1898 (Budapest, 1900)
Tartalom
A TELI CSAPADÉK KS A TISZA TAVASZI ÁRVIZEI. 53 déknak nagyobb tavaszi csapadék és kisebb léli csapadéknak kisebb tavaszi csapadék felel meg. Hogy e tétel helyes, nehány példát hozunk fel igazolására. Az 1887/8. télen igen jelentékeny havazások voltak; ennek megfelelően a tavaszi csapadék is, főként a Felsö-Tiszán és Bodrogon, de általában az egész medenczében is igen nagy volt. Éppen így az 1894/5. tél is igen bő csapadékéi s ennek megfe- lelöleg a tavasz is esős volt az egész medenczében, de íőleg az erdélyi részekben és a Körösök vidékén. Az 1893/4. tél egyike volt a legszárazabbaknak ; ennek megfelelöleg tavaszszal alig volt eső. E kiválólag szembeszökő példákon kívül másokai is idézhetnénk. Főként számos a közepes csapadékéi tél, melyet közepes csapadékéi tavasz követett. De az általános szabály alól kivételek is vannak, melyek azonban nem gyakoriak. így pl, az 1891/2-iki jelentékeny téli csapadéknak kevésbbé jelentékeny tavaszi csapadék felelt meg. Azonkívül meg kell jegyeznünk, hogy a téli és tavaszi csapadék között fennálló szabály csakis az egész Tiszamedenczére általánosságban áll, míg az egyes kisebb medenczékben — a nélkül, hogy az általános szabály megromlanék — a téli és tavaszi csapadék viszonya igen változó lehet. Egyes zápor- esők. felhőszakadások, melyek csak szűk területre terjednek, megronthatják a kisebb medenczékben a téli és tavaszi csapadék viszonyát, de az ily helyi jelenségeknek csak kisebb hatásuk van a íöfolyóra, melyben az egész nagykiterjedésü medencze hatása össze- gelödik. így pl. 1897/8. telén a Tisza egész vízgyűjtő területén az átlagosnál kevesebb csapadék hullott; az utána kővetkező tavasz csapadéka az egész vízgyűjtőre vonatkozólag arányban állott e kisebb téli hőmennyiséggel ; mindazonáltal a Fekete- és Fehér-Körös forrásvidékén az 1898. év tavaszán igen nagy felhőszakadás volt, úgy hogy itt a tavaszi eső jetentékenyen nagyobb volt az átlagos aránynál. Noha a téli és tavaszi csapadék között általában bizonyos viszony van, mégis a téli csapadékból való árvízjelzésnek egyik bizonytalanságát a tavaszi esők okozzák, melyeknek bekövetkezhető nagyságát a tél végén előre nem láthatjuk. E bizonytalanság azonban a jelzést éppen nem leszi lehetetlenné és e bizonytalanság mértékét közelebbről is megállapítjuk. 4. Á talaj higrometrikus foka. A csapadék és vízállások összefüggését befolyásoló változó tényezők közül negyedik sorban a talaj higrometrikus foka érdemel különösebb ügyeimet. A csapadék, mely a földre buli, részben elpárolog, részben beszivárog a talajba és csak harmadik része csörgedezik a felszínen és jut közvetetlenül a vízgyűjtő mederbe. A téli elpárolgást egyenlő időközökben a vízgyűjtő medencze kiterjedésével vehetjük arányosnak és mennyisége — amíg a hőmérséklet 0 alatt van, vagyis amíg a csapadék szilárd marad — aránylag csekély és így ez a tényező bővebb vizsgálatot nem kíván. Másként van a dolog a beszivárgással, mely elsősorban a talaj kötöttségétől és higrométrikus fokától függ. A talajnemeket kötöttség dolgában Belgrand három kategóriába sorozta: a vizet átbocsátó, félig átbocsátó és át nem bocsátó kategóriába. Ez alapon a Szajna medenczéjének talajnemeit osztályozta, kötöttségi fokukat térképen ábrázolta s meghatározta ez egyes talajnemek hatását a vizek járására. Hasonló tanulmányt végzett a vízrajzi osztály is az egész országra vonatkozólag s e tanulmány eredményét szintén térképen ábrázolta. E vizsgálódásokból egész átalánosságban az tűnt ki, hogy a Tisza vízgyűjtő medenczéje a kötöttebb talajúak közé tartozik. Nem fejtjük ki itt e terjedelmes hidrológiai tanulmányt részletesen, hiszen magáról e dologról vaskos kötetet lehetne írni s csak néhány szóval jellemezzük itt a talajnemek kötöttségét, még pedig igen nagy általánosságban mozogva. A medencze hegyvidéki része csak foltonkint teljesen átbocsátó s e foltokat különböző korszakbeli repedezett, dől inás mész, valamint homokkavics és homoklerakódások alkotják. A medencze síkvidéki részén az átbocsátó futóhomok-teriiletek nagyobb kiterjedésűdé ugyan, de fekvésüknél fogva a vízjárásra kevés a befolyásuk. Általán a teljesen átbocsátó részek a medencze egész kiterjedéséhez képest sokkal kisebbek, semhogy az általános jellegre hatással volnának. A félig átbocsátó talajnemek közül legkiterjedtebb a kárpáti homokkő, mely a medenczében főként a Felsö-Tisza és Bodrog vízgyűjtőjén foglal el nagy területeket, de máshol is gyakori. E homokkő legnagyobb része önmagában véve átbocsátó volna, de a homokkő a Kárpátokban pala-, márga- és agyagrétegekkel váltakozó, melyek a víznek a homokkőbe való beszivárgását gátolják s általában a homokkövet félig kötött, néhol pedig teljesen vizet át nem bocsátó jellegűvé teszik. A félig kötött talajnemek között egyes agyagos-homok, agyagos kavics-üledékek s nagy kiterjedésű trachittufák érdemelnek még említést. A teljesen kötött, vizet át nem bocsájtó talajnemek közül a plut.ói és a vulkáni kőzetek, kristályos palák, kvarczit, agyag, agyagmárga, pala- és az agyagos talajok nagy változata tűnik ki, mely utóbbi különösen Erdély belsejét, az előhegységeket, valamint a Tisza síkvidéki ártereit igen nagy kiterjedésben foglalja el. Általában tehát a kötött talajok adják meg a Tisza medenczéjének jellegét s ebből következik, hogy aránylag kevés az a vízmennyiség, mely a talajba szivárog s mely a talaj telítéséhez szükséges. Ez állítást közvetett bizonyítékokkal is igazolhatjuk, amennyiben a nyári esők igen gyakran okoznak árhullámokat a Tiszán és itt éppen nem áll Dausse- nak az átbocsátó medenczéjü Szajnára fölállított szabálya, hogy a nyári esőknek nincsen érezhető hatása a vízállásokra. A Tisza medenczéjében még hosszabb szárazság után is néhány napig tartó erős eső már jelentékeny vízszinemelkedést okozhat, mi csak úgy
