AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1991-1993. Budapest (1997)

Wix Györgyné: Kelecsényi Gábor 1919-1991

megrendezett pályázat magyar nyertese volt.) Mégis mindig úgy gondoltam, hogy a referensz-szolgálatban nyújtott sok-sok segítő közreműködése ellenére, több generáció sokszáz, ha nem sokezer gimnazistája vesztett azzal, hogy Kelecsényit a kényszer eltávolította a pedagógusi pályáról. Sokat tudott és élvezettel adta tovább tudását. Ez a „továbbadás", Kelecsényi pedagógiai módszere azonban nem egyszerű ismeretterjesztés volt - ezért is ragaszkodtak hozzá annyira volt tanítványai, akik négy évtized után is újra meg újra felkeresték személyesen vagy leveleikkel. Mi volt oktatói-nevelői módszerében a nem mindennapi, a különösen vonzó? Handlery már idézett portréjában - úgy érzem - tökéletesen megfogalmazza: „A rendszeresített, strukturált oktatás általában az ismeretterjesztésen túlmenően nem tud, azaz akar, teljesíteni. Ezzel a mások által kialakított tudást ugyan terjeszti, de nem tanít arra a folyamatra, melynek az új tudás - a pillanat oktatásának tárgya - a tudatos eredménye. A független elme nem az iskola miatt, hanem inkább annak ellenére bontakozik ki... Abból, amit nekem Ákos adott, a legfontosabbnak azt tartom, hogy megtanított érdeklődni. Az érdeklődést kis távolság választotta el a kíváncsiságtól..." És másutt: „...nem tanárosan, de tanított, kissé a klasszikus görög stílusra emlékeztetően. Eközben fedeztem fel, hogy sok minden nem okvetlenül úgy van, mint ahogy tanítani szokás, hogy bátran a kulisszák mögé kell pillantani. És eközben rászoktatott, hogy a bevett igazságok sokszor nem a tényekből, hanem a közmegegyezésből és az egyszerű agyak egydimenzionális szükségleteiből, meg a napi politika kívánalmaiból élnek." „Bátran a kulisszák mögé kell pillantani" - írta a tanítvány. S a harmadik mondat, amelyet Kelecsényi Gábor egyéniségére emlékezve vezérmotívumként említenék: „VAN EGY ÚJABB KIS BÁTOR ÍRÁSOM" - s esetleg hozzátette - nem akarja elolvasni? Ez az angolos „understatement", a teljesítmény ironikus kisebbítése nem a politikai tartalom bátorságára vonatkozott, hanem a gondolatok, a tények csoportosításának bátorságára. Egy-egy nagyobb lélegzetű írásban csakúgy, mint egy-egy rövid előszóban, népszerű ismeretterjesztő cikkben mindig akadtak megállapítások, amelyek nemcsak megleptek újszerűségükkel, de bizonyos szégyenkezéssel is eltölthették olvasójukat: hogy-hogy elfogadtam az eddig oly sokszor hallott-olvasott másfajta megállapítást, hogy-hogy el sem gondolkoztam valamin, hanem készpénznek vettem, hogy ez vagy az a jelenség van és kész. Könyvtári gyűjtemények keletkezése, a nemzeti gyűjtemény mint kultúrkincsek elvándorlását megakadályozó, vonzó központ, a közreműködésével rendezett kiállítások rendkívül eredeti ötletei mind jó példák erre a kutató, a dolgokat előbb visszájukra, majd újra, de már más intellektuális szinten színükre fordított gondolkodásra. Ragadjunk ki az ilyesfajta meglátásra egyetlen idézetet, a Haller János Gestá-jából megjelentetett válogatását lezáró tanulmányából: „Milyen könyvet vinne magával egy magányos szigetre? ... Ez a társasjáték a 17. századi Erdélyben különös változatot nyerhetett volna: milyen irodalmi mun37