AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1991-1993. Budapest (1997)

Wix Györgyné: Kelecsényi Gábor 1919-1991

ferens is. Az angolul, németül, franciául és természetesen latinul tudó (tán a matematikát kivéve) polihisztornak nevezhető kollégát az osztály szeretete és nagyrabecsülése övezte. A Külföldi csoport referensei között ma is „szájhagyomány" az a megállapítása, hogy a hungarikumokat és a klasszikusok műveit, meg a standard referensz munkákat könnyű kiválasztani, de megjelenésükkor felismerni és rendelésre javasolni azokat a műveket, amelyek később alapvető szakmunkákká válnak, az az igazán nehéz feladat. Egy gazdagon illusztrált német művelődéstörténet egyik kötetének borítóján díszes barokk könvtárteremben fekete ruhás, fehér csipkegalléros, komoly képű tudós urak voltak láthatók, amint a terem közepén lévő asztalt körülvéve töprengtek azon, milyen könyveket vásároljanak a könyvtár számára. Gábor úgy érezte, ez a 17. századi kép a lelkiismeretes szerzeményező könyvtáros alapproblémájának hiteles képi megjelenítése. - Egyébként ő volt az, aki igen korán - mondhatni az első történelmi és földrajzi albumok megjelenésekor - felismerte, hogy a töméntelen kép és kevés szöveg a televízió elterjedésével egyre inkább a jövő könyvévé válik. 1976-ban az Olvasószolgálat „elhódította". A gyarapítási munkával járó jövés-menés helyett a kényelmesebb munkakör csábítása mellett, az is vonzó lehetett számára, hogy pedagógusi hajlamainak kiélésére az új helyen tágasabb tér nyílott. A Gyarapítási osztályon is működött ugyan olykor tanárként: akkor ugyanis még a főosztály valamennyi új munkatársa töltött rövid „tanulmányi időt" minden osztályon, s ez a periódus természetesen a Gyarapítási osztályon kezdődött. Gábor volt a mester, aki a katalógusok, a hasonlítás, sőt a raktári jelzetek rejtelmes világába bevezette tanítványait. „MA IS TANULT TŐLEM VALAMIT..." Kelecsényi életének ez a második vezérmotívuma leginkább arra a tizenöt esztendőre vonatkoztatható, amelyet az Olvasószolgálatnál töltött. A hozzá tanácsért forduló kollégák gyakran hallhatták tőle, bocsánatkérő mosollyal, öniróniával, de az álszerénység teljes hiányával. Gábor tudta jól, hogy valóban valaki ismét tanult tőle valamit, lett légyen az irodalmi vagy történettudományi adalék, valahol legújabban megjelent vagy elhangzott publicisztikai tudatlanság helyreigazítása (az ilyeneken módfelett tudott bosszankodni), vagy valamely kutatói probléma megoldás-keresésének útján való indítás. Az új munkahely, a Referensz-szolgálat, amint az nevében is tükröződött, szolgálat volt Kelecsényi számára, olyan szolgálat, amelyben egyszerre lehetett humánus segítőtárs, a kutatók tudományos munkájában csakúgy, mint a dolgozatukhoz hozzákezdeni próbáló ifjú egyetemisták számára s ugyanakkor nevelő-oktató is, aki a könyvtárhasználat alapjaira, a jegyzet-apparátus összeállításának metódusára taníthatta az újonnan beiratkozókat, majd pedig a referenszkérdések megválaszolásának terén követendő utakra-módokra az új kollégákat. „Szerénységem országszerte közismert" - ez a tréfásan hangzó, de valójában komolyan gondolt mondása tetszés szerint bővíthető: külföldre nyújtott segítő válaszai az országhatáron túl is ismertté tehették. (Nem is szólva például arról a „fegyvertényéről", hogy a világkiállítás alkalmából a montreali rádió által 36