AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Csapody Miklós: Program és nemzedék (Fejezet az Erdélyi Fiatalok előtörténetéből 1923-1929)

a volt alapító tanítók gyermekei kaptak kedvezményes ellátást, köztük 1 (!) magyar hallgató is. A legjobb ellátást biztosító, ugyancsak állami Avram Iancu Diákotthonba,!! 1929/30-ban 7 magyar, a Babes Otthorib&n pedig alig néhány orvos- és gyógyszerészhallgató kapott helyet. Mivel ebben az időben a még meglevő magyar gimnáziumok pedagógusutánpótlása már egyre jobban akadozott, az iskolák legjobb diákjaikkal szerződést kötöttek, amely szerint a tanárjelöltek — egyébként jelentős — egyetemi költségeit az iskola viselte, a végzett hallgatók pedig volt iskolájukban vállaltak állást. Ezt a tanulási formát később az erdélyi református egyházkerület a teológia elvégzésének kötelezettségével intézményesítette: ezek a hallgatók voltak a paptanárjelöltek, akik — mintegy tízen — a teológia kollégiumában laktak. A katolikus női hallgatók jórésze a MarianumbsbYi és az Augusteumba,n kapott helyet, a református diáklányok egyrésze pedig a református Szeretetházb&n. lakott. A Báthor-Apor szemináriumban, a Református Kollégiumban, a Református Teológián és az Unitárius Kollégiumban, mint az ifjúság felekezeti központjaiban 1930 februárjától az Erdélyi Fiataloknak több „megbízottja", terjesztője és népszerűsítője is volt, decembertől pedig a református Szeretetház és a Marianum is szerepelt „Lapunk kolozsvári megbízottai"-nak bázisaként. A felsorolt diákotthonokban a viszonylag kedvező lehetőségek ellenére is, a Kolozsváron tanuló magyar hallgatóságnak csak mintegy fele kapott helyet. Hozzávetőleg 15 százalékuk — kb. száz fő — kolozsvári lakos volt, 5 százalékuk jómódú szülők gyermekeként albérletben lakott, a „mezei jogászok" pedig mintegy 15 százalékot tettek ki. A legkedvezőtlenebb helyzetben a hallgatóságnak az a 15—20 százaléka élt, amely minimális anyagi lehetőségei folytán rokonoknál, tömeglakásban lakott, illetve nevelői és egyéb munkákból tartotta fönn magát. A diákjóléti munka szervezett összefogása, amelyet az Erdélyi Fiatalok 1930-ban írások egész sorával szorgalmazott, lényegében már 1925-ben megindult, amikor az Országos Magyar Párt társadalmi gyűjtésre támaszkodva diáksegélyző akciót indított, 1927-ben pedig az Ellenzék szervezett Diákmenzát (az előbbi pénz-, az utóbbi inkább élelmiszersegélyt nyújtott). Mindkét szerv mellett a segélyek véleményezését végző választott diákbizottság működött, amelynek tagjai olyan hallgatók voltak, akik nem kívánták igénybe venni egyik segélyforrást sem. Tevékenységük az adatgyűjtésre és az ellenőrzésre is kiterjedt. Az OMP Diáksegélyzője az 1925/26-os tanévtől 1929/30-ig összesen 770 hallgatót részesített 1500—3000 lejes segélyben, az Ellenzék Diákmenza pedig 263 hallgatót fejenként 4—7000 lejben. Megemlítendő, hogy az OMP Országos Magyar Diáksegélyző Bizottsága és az Ellenzék közös (!) akciójaként már Bukarestben is megnyílt egy magyar diákotthon, amelyben ekkor 23 hallgató lakott. Az Erdélyi Fiatalok az általuk hirdetett ifjúsági autonómiaelvet hangsúlyozva minden fórumon folyamatosan hangoztatta, hogy az ifjúságnak „. .. anyagi és szellemi problémáit különkülön szervek útján kell intéznie. Az anyagi, illetve érdekvédelmi küzdelem és szellemi munka más-más módszereket kíván, a módszerek külön szerveket igényelnek. Világnézeti ellentéteknek pedig nem szabad megakadalyozniok a teljesen közös, mindenki érdekében álló érdekvédelmi munkát... A közös érdekvédelmi munka szervének szánt egyetemi magyar diákegyesületért 37* 579