AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Csapody Miklós: Program és nemzedék (Fejezet az Erdélyi Fiatalok előtörténetéből 1923-1929)

népe szolgálatát. Ez a Péterffy Jenő által megfogalmazott életprogramfelismerés azonban korántsem volt általános jellemzője a húszas évek közepén tanuló új generációnak, amely a frontnemzedék küzdelmei alatt s részben már azt követően készült értelmiségi feladataira. Tájékozatlanság és tapogatózó bizonytalanság jellemezte, válságtudat és szorongó kiútkeresés, amelynek nyomasztó pszichózisát Kacsó Sándor írta meg az „első fecskék" pionírnemzedékének kulcsregényében, a Vakvágányowban. A regénynek különösen első kötete a román egyetemen próbálkozó kevesek helyzetéről, a magyar társadalom nagyrészétől ekkor még renegátnak tekintett igen kis számú fiatalság életérzéséről ad forrásértékű képet.

3 Ekkoriban ugyanis „Az erdélyi magyar ifjú kikerülve az életbe, magyarságának tudatosításával nem nyert, hanem vesztett. Az a szomorú adottság, hogy az erdélyi magyarságnak nem volt módjában maradék nélkül kiélni nemzeti létét, még azoknál az ifjaknál is megbosszulta magát, akik történetesen felekezeti iskolákban tanultak.

4 Külön egyéni szívósságra volt szükség, hogy az ambiciózus fiatalember kifogástalanul tudja a magyar nyelvet. Magyarul tudni, a magyar műveltségnek birtokában lenni távolról sem volt magátólértetődő természetesség."

5 Ennek a helyzetnek a megélése és fokozódó nyomása csak később, ám annál parancsolóbban adott ösztönzést a tudatosságnak és a heroikus lendületnek, kitermelve az önmeghatározásnak azt az energikus önbizalmát, amit László Dezső így fejezett ki: „Történelmet csináló nemzedék vagyunk, inkább, mint bármely más kor fiatalsága. Ma érdemes erdélyi fiatalnak lenni."

6 A talpraállás és a határozott irányvétel így csak később lesz a generáció gondolkodását meghatározó feladatvállalássá és küldetéstudattá, miután már valóban tömegessé vált a magyar hallgatók jelenléte a román felsőoktatásban, mindenekelőtt Kolozsváron, a diákmozgalmak központjában. A létszám megnövekedésének ideje a kisebbségi lét első tizenöt eve; az a minőségi változás pedig, amely a diákmozgalmak fénykorát elindítva az új eszmék keresésében már konkrétan is jelentkezett, pontosan megjelölhetően az 1928/29-es tanévvel következett be. Az a „felhalmozódási időszak", amely a húszas évek közepétől e csomóponton át a harmincas évek közepéig mintegy másfélezres nemzedéket vonultatott fel, az Erdélyi Fiatalok történetének egyik meghatározója — a bázis megteremtője ós az eszmei kibontakozás előfeltétele volt. Nyomonkövetése ezért az ifjúság szociális állapotainak jelzésével együtt éppúgy megkerülhetetlen, mint az értelmiségi utánpótlás lehetősegeit tragikusan beszűkítő állami oktatáspolitika hatásának mérlegelése. * 3. Gyarmathy Árpád: Vak-vágányon. = EF 1930. 6. sz. 94 — 95. 4. „... a mai magyar főiskolások több, mint 50%-a sohasem járt felekezeti iskolába, az oda járt 48% nemzeti műveltsége pedig nagyon sok oknál fogva sem elégnek, sem teljesnek, sem szervesnek nem nevezhető." (Jancsó Béla: Az erdélyi magyar ifjúság problémáiról. — Erdélyi Helikon, 1931. 1. sz. 15.). „... ez az ifjúság, amely a legnagyobb magyarok nevét is legfeljebb csak hallotta, amely a szegényedő erdélyi magyarságnak talán legszegényebb része, magyar öntudattal, felelősséggel és munkával készül az erdélyi magyarság feladatára." (i. m. 17.). 5. Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Egy nemzedék szellemi élete. 22 esztendő kisebbségi sorsban. Kolozsvár, ó. n. 143. 6. László Dezső: A hiányzó tizenöt korosztály. — EF 1930. 8. sz. 127. 568