AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)
III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)
de a hazai jobbágy életformájával való szembeszállása is növelte. De, mint valóban „ingadozó" csoport, melynek közösségtudata az országterületen még most van alakulóban, a felszabadító háború éveiben, ha idegen is a magyar etnikumú nemestől vagy jobbágytól, nem ellenséges, hanem inkább szövetséges idegen, melynek az ellensége közös a magyaréval: a török. Nagy ütőerőt vele szemben nem képvisel ugyan, de alapvetően a cél közös. Csakhogy mint betelepülő, a rendi nemzet számára asszimilálhatatlan. Egészen más az attitűdje a Balkán felől csendesen bevándorló, vagy az erdélyi hegyvidékről a síksági magyar területekre leszivárgó román jobbágyságnak. Mivel a pásztorkodáson épülő életformához képest a falulakó zsellérré, majd telkes jobbággyá válás bizonyosfajta emelkedést jelent legtöbbjének — a nemességbe emelkedésre csak egy töredékrésznek van esélye — nem képvisel még ekkor aktív identitástudatot. Az egyetlen, amihez ragaszkodik, vallásának keleti rítusa: ezért az egyházi uniót is aránylag könnyen fogadja el, ha a külső formák azonosak maradnak. Így a románság nemcsak Erdélyben, de a szorosan vett Magyarországon — a királyi vagy volt hódoltsági részen egyaránt — nem okoz ekkor még más problémát, mint a beilleszkedését. Hasonló a helyzet Északkeleten a rutén jobbágyok esetében is. Az uralkodói vagy a rendi akarat egyformán maga mögé tudja őket sorakoztatni, ha nyelvükön szól hozzájuk és nem követel tőlük túl nagy terhet. Azonban mind a királyi hatalom fegyveres ereje, mind a birtokos nemesség egzisztenciális okból is, kénytelen őket terhelni, ami elégedetlenségre vezet köztük. Mégis, úgy tűnik, hogy számukat a nagy terhek ellenére is a külföldről való bevándorlás duzzasztja meg, mert terheik a királyi és erdélyi területen még mindig kisebbek, mint a szomszédos török vagy törökhűbéres területen és a tatárok elől is biztonságosabban érzik magukat itt, mint a kelet-lengyelországi nyitott síksági vidékeken. Mivel pedig a rendszeres határőrzésre a török háború alatt nincsen mód, a bevándorlás ellenőrizhetetlenül folyik ós felerősíti a már évszázadok óta itt élő, autochton román és rutén népességrószt. És mivel a munkaerőben állandó a hiány, a magyar földesurak örülnek is a bevándorlók munkáskezének. Hazai és idegen tervek és szándékok A törökelleni háború folyamán súlyosan esett latba a „Hogyan tovább?" kérdése. A Jus Armorum bevezetésével Lipót király ezt alapvetően döntötte el, az ország alkotmányával és a lakosság reményeivel ellentétesen. Mégis, a Neoacquista során felmerült tervezetek — elsősorban a Kollonich Lipót érsek és köre által kidolgozott Einrichtungswerk — tartalmaztak olyan pozitív elemeket, amelyek, kivitelezés esetén, az országnak javára váltak volna. Ezek közül közismert a városok fejlesztése és a jobbágyvédelem. Kollonich mindenesetre egy a rendi szempontokon felülemelkedő aspektust képviselt, mely az ország egészét kívánta rendezni, partikuláris érdeken túlmenően. Esterházy Pált viszont az ország védelmi érdeke mozgatta elsősorban — ma is csak Szekfű Gyula kivonatos ismertetése alapján tudunk a tervezetéről. Esterházyt az egykori Archiregnum Hungáriáé visszaállításának vágya vezette, mely abból is kitűnik, hogy az országhatárt a Szávától 454