AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

felvonulási terület biztosítása miatt is. A szerb natiónak — lényegében a magyar király jogi alapján — adott privilégium sem lehetett más, mint kombinált katonai-politikai és merkantilista megfontolás, melyhez a görögkeleti szerbek egyházi uniójának későbbeni reménye járult. A magyar törzsnépesség számra megfogyott, magatartása gyakran ingadozónak tűnt: egy eléggé üres, de munkábavehető terület azonnali hasznosítása nagyobb súllyal esett latba, mint az az igény, hogy ezt a területet az autochtonok még ezután születendő nemzedéke számára rezerválják. De a rác problémát igazában nem is a letelepítés jelentette, hanem a privilégium. A saját korporativ szervezet biztosítása egy olyan területen, melyet a rendi nemzet a magáénak tartott, még ha ez nem is volt területileg körülhatárolt, a legsúlyosabb konfliktus magvát rejtette magában. Annak idején már Holub József két világháború közti kutatásai megmutatták, hogy — például Szekszárd környékén — még azok a rácok is tiltakoztak a jobbágyság — a rendi-megyei keretbe illesztés — ellen, akik a török időben a helyi bég zsoldosai voltak, de annak kivonulása után maradtak. A rác elem magatartása sem volt teljesen egységes: a katolikus bosnyákok például, ha városokban telepdtek le (mint Budán vagy Pesten), gyorsan alkalmazkodtak a német és magyar polgársághoz, sőt, még inkább az utóbbihoz, mint az előbbihez; ehhez kultúrszintben közelebb állottak. A görög-keleti vallási szervezet volt elsősorban az, mely a Magyarországra áttelepült, főleg szerb rácság etnikai identitását a legerősebben meghatározta és belőle olyan egységes csoportot formált viszonylag rövid idő alatt, amely a bécsi kormányszándékokat (így az egyházi uniót) éppúgy elhárította, mint ahogyan a magyar nemesi-rendi szervezetbe való beilleszkedést is. Néhány évvel a felszabadító háború után, a Rákóczi-szabadságharc első esztendeiben a rác önérvényesítési törekvés már olyan erős, hogy pl. Pécsett nemcsak a kurucgyanús magyarok közt rendez vérfürdőt, hanem a város kamarahozta német polgárai közt is, akik pedig vitathatatlanul a császár-király emberei voltak. A kormányzat, mely húzódott a magyar etnikumú „militia nationalis" pártolásától, tehát egy új, még idegenebb etnikumú „militia nationalis" felhasználására kényszerült, melynek ütőereje semmivel sem volt jobb amazénál; viszont az alattvalók két csoportja közt egy —• akkor igaz, még előre nem látható — többévszázados ellenérzés magvait hintette el. Mindkét népre állt — különösen az egymáshoz való viszonylatban — még évtizedek múlva is a Canonica Visitatio-k jegyzőkönyveiben ismételten, szinte sztereotipen visszatérő jellemzés: „duris ingenii" — nyers szellemű. A szerbségnek gyorsan formálódott a magyar talajon saját vezetőrétege, nemcsak a görög-keleti papságból, de a termény- és főként állatkereskedelemben járatos, sokat mozgó és ezért információs bázist szerző üzletelő rétegből is, mely ekkor kezdi lerakni későbbi nagy vagyonok alapját s amelyik olyan helyzeti előnyre tesz szert, amilyent a magyar tőzsérség, sorvadása miatt, nem tud kiegyensúlyozni. Polgári jellegű réteg ez, mely egyelőre nem is kívánja a rendi nemzet kebelébe való felvételt; de a magyar nemesi „natio" sem ad neki helyet, mert bár keresztény, de eltérő vallása, nyelve és szokásai miatt idegennek érzi. A rácság nagy problémáját Magyarország területén egyrészt viszonylag nagy száma, másrészt elterjedésének gyorsasága és a nemesi-rendi kerettel, 453