AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

volt véletlen: Széchényi anyja, a budai polgárleány, végbeli magyar vitézhez ment feleségül. Ezrek és ezrek közül egy: az agg esztergomi érsek volt talán az egyetlen ember akkor Magyarországon, aki családjában is a budai hódoltság 145 évét egyfajta töretlen szellemi kontinuitással átvészelhette. Lehet, hogy nem az övé volt az egyetlen eset, de két nemzedéken belül biztosan nem volt más hasonló, és erről maradt fenn adat. A folytonos bizonytalanságban a magyar a kézműves munkától nem sokat remélhet. Igaz: néhány ruházati iparág, mely hazai viseletnek megfelelő árut állít elő: szabó, csizmadia, süvegjártó, passzomántos, a hazai állatkereskedéssel szorosan kapcsolatos mészáros, magyar nyelvű céheket hoz létre, ahol csak lehet; de az igazi magyar mesterséggé a „Kriegs-Handwerck" lett, a katonamesterség. Tulajdonképpen az egész „vitézlő rend" is így fogható fel: fegyveres polgári mesterség, a ,,patria"-t védő polgár mestersége az idegen megszállással szemben. A történetírás a „vitézlő rend"-ről csak viszonylag későn kezdett beszélni és soká elhanyagolta a nemességgel szemben. Ennek oka részint az, hogy a történetírás elsősorban a jogi kategóriák alapján dolgozott, a „vitézlő rend" helyzete pedig elsősorban „de facto" helyzet volt, jogilag nem szorosan kodifikált (kivéve a Hajdúságot) s főképpen államjogilag nem az. Az sem volna helytálló, ha a katonarétegben specifikus magyar jelenséget látnánk, összeurópai képződményről van szó, melynek a magyarországi vitézlő rend csak egyik megnyilvánulási formája: de itt a körülmények e rétegnek sajátos helyi értéket adnak. A militaris réteg szociológiailag nézve bizonyára a koraközépkori társadalmak igen nagy számú közszabad rétegében gyökerezik. De ennek magvához — sokszor teljes kicserélődés során is — idők folyamán és országok szerint változó mértékben más társadalmi rétegek tagjai rakódnak. A döntő magatartási attitűdöt az adja, hogy a militaris maga felett az uralkodót, a főhatalom birtokosát vallja és a hűbéri láncolatból kivonja magát és családját. Felettesei, bírái is tisztjei közül kerülnek ki, akik vagy választottak, vagy egy-egy tekintélyes — rendszerint nemesi származású — egyén szervezőmunkája eredményeként, autoritatívak, de e személyes viszony nem válik közjogi függéssé, és — ez a lényeg — a szerződés felbontható. A katona természetbeni vagy pénzbeni zsoldot kap. Akár falu, akár város a lakóhelye, a földtulajdontól és az azzal járó terhektől húzódozik, így a földmunkától is, mert ez gátolja „mestersége": a harc, hadviselés gyakorlásában. Kivétel akkor van, ha sikerül földjét, házát a földesuraság vagy város joghatósága alól kivonnia. A katonaszociológia csak újabban kezdett az alkalmi zsoldosseregek és miles perpetuus alakulási korszakával foglalkozni. Annyi bizonyos, hogy a hivatásos katonaréteg: armagnac, franc-archer, yeoman, Landsknecht, a városlakó olasz zsoldos mind ugyanazt a tendenciát mutatja, s ha prototípusát Svájcban és — bizonyos fokig — Erdélyben a székelyeknél találhatjuk meg a középkor végén, mindenütt kimutatható. Vezetői is rendszerint magából ebből a rétegből emelkednek ki, és ha utódaik vezető társadalmi pozícióba kerülnek is, nemességbe emelkednek, maga a réteg marad, gyakran új elemekkel teljesen kicserélődve, sokszor jogállását elveszítve és földműves-jobbággyá válva, megfogyva éri el azt az időszakot, amikor az újkori abszolút monarchiák seregeinek magvát szolgáltatja. A tí28« 435