AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1982-1983. Budapest (1984)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fallenbüchl Zoltán: Magyarok és idegenek a törökelleni felszabadító háború korszakában (1683-1699)

tőek, hagyománytudatuk erős. Zárt birtokkomplexumok mellett szórványbirtokaik az ország más részein is találhatóak: ezért figyelmük, érdeklődésük az ország egész területére kiterjed. Rokoni szálai azonos érzésű csoporttá teszik ezt a réteget, mely könnyen asszimiálja az újonnan felemelkedetteket is, annál is inkább, mert az alapérzés közös: a töröktől való félelem. Az attitűd: a török veszély elhárítása — fegyverrel vagy diplomáciai úton — ahogyan lehet, mindig a pillanatnyi lehetőségek szerint. Ezért e nemesi réteg hol feltétlenül dinasztiahűnek, hol ellenzékinek látszik, pedig csak önnön fennmaradását szeretné biztosítani. Konszolidáltabb politikai viszonyok közül érkező külföldi számára ez az attitűd ingatagságnak látszik, s nyilván innen ered a magyarról alkotott nyugat-európai véleményben az állhatatlanság vádja, ami a megítélést hátrányosan befolyásolja, bár a magyar „vitézségét" — azaz katonai értékét — szinte mindig elismerik. A magyar főnemesség határai emellett nem is nagyon élesek: a Habsburg-uralom hatására a Birodalomból beszivárgó címkategóriák csak most kezdenek differenciáló hatást gyakorolni a nemességen belül. A főnemesség a tekintélyes és vagyonos köznemesség felé ebben az időben még vérségileg nyitott, ami befolyását rendkívüli mértékben megnöveli. Nem tesznek kivételt ezalól a protestáns vallású köznemesek sem, ők is a saját főnemesi hitsorsosaik köré tömörülnek. Ezek sora a konverziók következtében egyre gyérül. Az ország rekatolizációja Pázmány óta, elsősorban szellemi fegyverekkel folyik: a világi hatalom erőszakos, adminisztratív törekvései inkább hátráltatják, semmint elősegítik ezt a folyamatot. A főnemesség ebben a tendenciában jelentős szerepet vállal magára. Megérti, hogy igazi következetes szembeszállást a török veszéllyel szemben elsősorban a római katolikus Egyháztól várhat: az Egyház a török veszélyben nemcsak magyar, de összeurópai és különösen dél- és délkelet-európai veszedelmet lát, tehát szövetségese és támogatója a Királyi Magyarország önvédelmének, sőt az ország felszabadításának is, mihelyt erre mód van, míg az északkelet-magyarországi közép- és kisnemesség, mely kevésbé ismeri a török veszély igazi nagyságát és kevésbé szenved attól, a status quo ante-hoz ragaszkodva, akaratlanul a török kezére játszik. A törökelleni attitűdben nem szabad elfeledkezni a városok polgárságáról sem. Itt különösen utalni kell a hódoltság alá került városok polgárságának sorsára, különösen Budáéra és Pestére. Ismert, hogy Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Zólyom sokat köszönhettek a hódoltság elől menekülő jómódú és öntudatos polgárok exodusának: és e folyamatban a polgárság legműveltebb eleme, a ,,litteratus"-ok jártak elől. Hiába ígért toleranciát Buda magyar „natio"-jú polgárainak a török: az általa teremtett viszonyok a magyar polgárság tönkremeneteléhez vezettek. A természeti csapások, járvány és exodus által sújtott budai magyar polgárság csak egyre sorvadt, s Bocatius a XVI—XVII. század fordulóján már alig talál magyart az egykori székvárosban, s 1663-ban az erdélyi követség már az utolsó budai magyarról számolhatott be. Hogy a menekültek egykori városukat számontartották, s fenntartották nemcsak emlékeiket, de jogigényüket is, természetes. Észrevette ezt Evlia Cselebi is. Jellemző, hogy Széchényi György érsek — kinek édesanyja még a hódoltsági Budán született — a visszafoglalás után nemcsak Buda kulturális újjáépítéséhez járult hozzá, hanem annak újraerődítéséhez is, hogy a város soha se kerülhessen többé török kézre. Nem 434