AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1980. Budapest (1982)

III. Az OSZK gyűjteményeiből és történetéből - Bánáti Istvánné: Az Országos Széchényi Könyvtár olvasói betűrendes könyvkatalógusa

E feladatok elérését szolgálva úgy kell szerkeszteni a katalógust, hogy a legegyszerűbben és leggyorsabban nyomra vezesse a használót a keresett adat megtalálására. A használó szükségletének megismerése nélkül nem lehet gazdaságosan szerkeszteni egy katalógust. Az olvasó szükséglete pedig a katalógusszerkesztés terén egyre inkább a csoportképzésű katalógus kialakítása felé mutat: a katalógus áttekinthetősége ezzel a módszerrel biztosítható a legjobban, a cédulamennyiség növekedése esetén a csoportok szükség szerint bármikor továbbtagolhatók. A leginkább használatos betűrendes katalógustípus: a szerzői betűrendes katalógus, amely a műveket elsősorban szerzőik szerint tartja nyilván. Eltérés a szabálytól: — ha nincs a műnek szerzője (személy ill. testület), — ha túl sok szerzője van a műnek, vagyis több mint három. Ilyen esetekben az anyagot a címek szerinti betűrendben állítják fel. ,,Szerző: az a természetes, vagy jogi személy, aki (amely) a könyv főrésze szellemi (tudományos, irodalmi, művészi stb.) tartalmának alkotója és aki (amely) e tartalomért elsősorban felelős." (MSZ 3424/1 — 78) Az Országos Széchényi Könyvtár legnagyobb katalógusa — a könyvek olvasói katalógusa — is szerzői betűrendes katalógusnak indult. Az évtizedek során kialakított rendszer alapján azonban ma már nem beszélhetünk tiszta profilú szerzői katalógusról. II. Az olvasói betűrendes katalógus 1. Az olvasói katalógus keletkezésének körülményei Mint Haraszthy Gyula az OSZK katalógusairól írt Tervtanulmány óban (1964) rögzítette, az egyes országok nemzeti könyvtárai igen tekintélyes múlttal rendelkeznek, hiszen legtöbbször a nemzeti fejlődés 18. századi és 19. század eleji szakasza hívta őket életre. Katalógusaik régebbi rétegei a könyvtártörténet e periódusát tükrözik; a kézírásos vagy nyomtatott kötetformátumú katalógusok mellett kézzel írt nagyalakú katalógusok tárták fel az állományt. Ez az eredet — a cédulák igen nagy számánál fogva is — döntően hatott a nemzeti könyvtárak 19. és 20. századi gyakorlatára, folytatták e nagyméretűvé vált katalógusaikat, ezeket egyrészt tradícióból, másrészt kényszerűségből átvitték a könyvtári fejlődés modern korszakába is. (Pl. Bécs, Bern, Budapest.) A nemzeti könyvtárak e súlyos történeti örökség miatt viszonylag későn tértek át a korszerű nemzetközi formátumú kartonkatalógusok bevezetésére, modernnek mondható sokszorosító eljárások alkalmazására. (Néhány példa időrendben: Athén 1903, Leningrád 1928, Bécs 1930, Buenos Aires 1933, Budapest 1936, Bern 1948, Kopenhága 1949, Ottawa 1956.) A régi cédulakatalógusok természetesen nem alkottak korszerű katalógusrendszert, a betűrendes alapkatalóguson és a szakkatalóguson kívül nem volt lehetőség az olvasói és szolgálati katalógusok szélesebb 207