AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1979. Budapest (1981)

III. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Borsa Gedeon: A csízió ellenlábasai és utóélete

lyozni kell — immár ismételten — hogy ennek során nem lehetett cél a teljesség. Az álmoskönyvek olyan sok változatban és annyi kiadásban készültek, különösen az első világháborút megelőző évtizedekben, hogy azok módszeres áttekintése külön feladatot jelentene, amelyre e cikk keretei között nem lehet vállalkozni. Ráadásul teljes mértékben áll e kiadványok rendkívül bizonytalan túlélésének gondja, amely már a csízióra is érvényes volt. Szinte bizonyosra vehető, hogy az álmoskönyvek jelentős többsége egyetlen példányban sem maradt meg. Tovább fokozza a gondot, hogy csak rendkívül kis számban található belőlük a kutatás részére hozzáférhető közgyűjteményekben. Ezek ugyanis sokáig „méltóságukon alulinak" tekintették az ilyen tudománytalan irodalom gyűjtését, ill. megőrzését. Az ezeket egykor még meggyőződéssel, vagy legalább is komoly érdeklődéssel forgató generációk eltávozása után az utódok érdektelennek és ezzel párhuzamosan értéktelennek minősítik az ilyen igénytelen külsejű kiadványokat. A sorsuk ennek megfelelően a pusztulás. Fokozza csak ezt a papír rossz minősége. Az olcsóság érdekében, amely pedig minden pony vánál alapvető követelmény, általában a leggyengébb fajtára nyomtatták. A géppapír korában ennek fatartalma állandóan nőtt, ami magában hordja a biztos pusztulást. A műveltebb rétegek által lenézett és nem ritkán irtott ilyen babonás nyomtatványok, mint amilyen a csízió vagy az álmoskönyv, szinte csak jelzésszerűen, rendkívül szórványosan maradtak fenn az utókorra.

59 Mégis remélhető, hogy az OSZK-ban hozzáférhető, zömmel kötelespéldányból származó, több tucat kiadvány és azok tanulmányozása — legalább is a csízió átalakulása és utóélete irányzatainak letapogatását illetően — elfogadható irány jelzőként használhatók fel az alábbi áttekintés során. A csízió utóélete szorosan összeforrt a többi népi jóskönyv (sorsvetőkönyv, álmoskönyv stb.) sorsával. így természetes, hogy megjelentetésére azok a kiadók vállalkoztak, akik ilyen jellegű írások közreadásával rendszeresen foglalkoztak. Általában igen jellemző, hogy a népkönyvek publikálása sajátos profilként alakult ki a korábbi századok nyomdászkiadóinál, ill. az utóbbi idők nyomda nélküli, immár önállósult kiadóinál. Ha tehát valaki ráállt ilyen ún. ponyvák közreadására, úgy az az ilyen jellegű nyomtatványok egész sorát — többnyire hosszú időn át — rendszeresen jelentette meg. A 19. században azután kialakult a már szinte csak kizárólag ponyvákkal foglalkozó nyomdai, ill. kiadói vállalkozó típusa is.

60 Nem is kell messzebb menni, elég csak a csíziót, ill. annak átdolgozásait szemügyre venni, rögtön kibukkannak a legfontosabb személyek, akik a korszak magyar nyelvű népkönyveit — beleértve persze a széphistóriákat is — legnagyobb számban adták közre. A 16. század utolsó három évtizedében ez a kolozsvári Heltai-féle nyomdára volt mindenek előtt jellemző. A következő század második negyedétől a 18. század elejéig ezt a feladatot különösen a lőcsei Brewer-cég látta el. Időrendben szinte törésmentesen 59. Érdekes, de egyben sajnálatos, hogy az álmoskönyvek milyen feltűnően nagy arányban hiányzanak ma az OSZK állományából. Aligha elhamarkodott ebből azt a következtetést levonni, hogy a népi jóskönyvek még a legutóbbi évtizedekben is viszonylag nagy érdeklődést keltenek egyes rétegekben. 60. Pogány Péter: A magyar ponyva tüköré. Bp. 1978, 293 — 297. 1. 464