AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1978. Budapest (1980)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fried István: Petőfi Sándor és a magyar irodalmi múlt („Széphalmon" c. versének értelmezése)

(idezarándokoló) költő felidézze az előd életének példáját, tanulságait. Az egykor pompás kert most elvadult, és e kép Az őrült rapszodikus gondolatmenetét juttatja az eszünkbe. A kert ,,szívetszaggatólag" (ez a szó is az úti levélből került a versbe, jelezve, hogy egyazon ihlet szülötte) „mosolyg, mosolyg" (az ismétlés készíti elő a hasonlatot!), ,,mint a megőrült szép leány" (Ophelia?); a gyümölcsfák is elvadultak, buja, magas, sűrű fű nőtte be a kertet. A halmozás fojtóvá teszi a légkört, a merész kép szinte félelmetes hangulatot kölcsönöz a tájnak: a két kézzel dolgozó pusztulás szelleme bizarr megszemélyesítés, akár VÖRÖSMARTY is megfogalmazhatta volna, de ide is éppen illik. Ezt akarja a buján nőtt fű eltakarni. Az Alföldet idéző versek édenével szemben az elvesztett, elburjánzott növényzetű, ember nélküli paradicsom képe. Romantika? Az is, de a romantikus ősvadon misztikuma és varázsa nélkül! Konkrét utalásokkal, ijesztő logikával, szándékoltan hamis okfejtéssel. Szarkazmussal! A dús vegetáció az utat akarja elfödni, amely KAZINCZY sírjához vezet; hogy a halott nyugalmát ki se háborítsa. Es ismét az ál-következtetés: ,,Mert nyugalomra nagy szüksége van, Kit hetven évig üldözött az élet." Ilyen nyugalomra? A kert szemléletes rajza után a sírhoz jutunk. Keserű gúny tölti el a költőt. A ,,vad fák és vad füvek" körében különösen hat rá a váratlanul felmagasodó „hófehér szobor". Fájdalmas kérdésre készteti: „Miért fehér? miért nem fekete?" KAZINCZY sötét sorsának zászlaját tűzné a sírra — a fehér hazugság helyett. A metafora, majd a szinte szinesztéziás szókép szuggesztív erővel készteti állásfoglalásra az olvasót. A költő nem elégszik meg a leírással, ítélkezik is. Azt írtuk följebb: provokál, tetemre hív, az olvasót állandó együtt töprengésre, fölhaborodásra bírja rá. Es mikor már azt hinnők, hogy elfogyott a költői szó; több igazságtalanságra, bűnre nem derülhet fény, akkor vág ismét mellbe az előtte járt költő-elődök által is megfogalmazott ténnyel: az oszlopot nem a haza, hanem a szerencsétlen, nyomorgó özvegy, állíttatta: „De könnyen telt ki tőle, Mert nem maradt több, Csupán hét árva gyermeke." A paradoxon célba talált. Az ellentétes kötőszó meglepetést sejtet, a következő sorok fedik föl az ellentét látszólagos voltát, valamint az ellentét mögé bújtatott keserűséget. A megszorítást, a szűkebb körbe vonást kifejező módosító szó („csupán") vádbeszéddel ér föl. A következő kérdések tovább bővítik a kört. A költő a hazához szól, hogy KAZINCZY Ferenc szolgálatait említhesse, ismét a gunyoros „csak" megszorítással. Ez a megszorítás emeli ki a széphalmi öreg érdemeit, előbb a forradalmárét (akinek börtönt kellett viselnie), majd a hazafiét. A „csak" makacs ismétlődése döbbent rá a „nemzet-hálátalanság"-ra; a pontos, számokkal bizonyított fogalmazás (hét esztendő, fél századig) hiteles képét adja egy küzdelmes 461