AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1978. Budapest (1980)

IV. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Fried István: Petőfi Sándor és a magyar irodalmi múlt („Széphalmon" c. versének értelmezése)

írópályának, a szemléletes hasonlat, amelybe ismét mitológiai reminiszcenciák és ircdalmias kifejezések vegyülnek (Tartá vállán, mint Atlasz az eget, A nemzetiségnek ügyét) kijelöli KAZINCZY igazi helyét a nemzettudatban. PETŐFI tehát jól látta KAZINCZY jelentőségét, és a KAZiNCZY-életpálya lehetőséget adott számára arra is, hogy a hálátlan nemzetért élők sorsává általánosítsa. Ezért választotta az elődök közül éppen KAZLNCZYt, holott stíluseszményével, alkotó módszerével aligha érthetett egyet. De PETŐFI számára nem a [neojklasszicista KAZINCZY a példakép, hanem a börtönt szenvedett hazafi. A KAZINCZYval szemben KISFALUDY Károlyt nagyra tartó TOLDY Ferenc és esztétikája az ellenfél (a megmerevedett romantika és a saját szélsőségesen romantikus eszméit jórészt feladó TOLDY Ferenc) és nem a fentebb stílért küzdő, GoETHÉért rajongó, de a magyar irodalmat számos ponton megtervező KAZINCZY Ferenc, ő már a régmúlt, amely az időben megnemesedve állja az évtizedek ostromát. Ne érezzük túlzásnak PETŐFI szavait KAZINCZY jelentőségéről! KÖLCSEY Ferenc emlékbeszédére utalunk, az egykori tanítvány, majd a mesterrel szembeforduló költőesztétikus hasonlóképpen szólt: „ő vala, ki nemzetének negyven év előtt hirtelen fellobbanó s hirtelen elalvó tüzét olthatatlan horda keblében még akkor is, mikor lélekfagylaló vészek környékezek."

12 PETŐFI keserű méltatására csap felkiáltó mondatával: „És te, hazám, te így fizetted őt. Míg élt: fázott és éhezett ..." A megfelelő sorokat — VACHOTT és ERDÉLYI mellett — KöLCSEYtől is idézhetjük: „Kazinczy nyomorúsággal élt és holt (. . .) arca izzadását és szeme vérkönnyeit hagyja jelül kéziratain, s árva gyermekein ínségét." S a PETŐFI-vers folytatása: „S most sírja olyan elhagyott, Mint száműzötté, Ki idegen földön vesz el." A Szent sír című verset idézi ez a kép, azét a versét, amely a messze tengerpartra visz el, hol csak a síron termett (és nem ültetett!) vadrózsabokor gyászolja ,,a dicső halottat". Mi tudjuk, kit: RÁKÓCZI Ferencet. A RÁKÓczi-sors, a megváltóké, a prófétáké, kiknek az élet munkáikért nem fog fizetni semmivel. Ezért — e rész lezárásául — a gúnyos köszönet, a „hálás haza" jelzős kifejezés az ellenkező értelművé formálódik, korbácscsapásként csattan a mondat. A befejezés ismét Az őrült torz logikáját juttatja eszünkbe. Csakhogy, ami ott valóban az őrült paroxizmusa, itt következménye az előzményeknek; az úti levélben elbeszélt jelenet költői változatát láthatjuk itt. Az életben nem tett esküt arra, hogy ezután elfordul a hűtelen hazától, a valóságban nyitva hagyta a további tettek számára az akarat kapuját. Ezt azért is tehette meg, mivel az irodalomban, a versben következetesen vitte végig a logikai sort a hálátlanság okozta fájdalomtól a méltánytalan elbánás keserűségéig, és onnan a „nem érdemes", az elfor12. A KÖLCSEY-idézeteket a K. F. Összes Művei. Bp. 1960. I. kötetéből vettük. 462