AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1976-1977. Budapest (1979)

V. Könyvtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok - Bata Imre: Ady Isten-élménye

Valóságos élmény rögzítése ez a nagyívű — filozofikus igényű — költemény. A magányát — üldözöttségét — szenvedő ember, aki most ADY, a tényleges magányt keresi, a pihenést, a kikapcsolódást a Tátrában. Elutazik, mert azt hiszi, evvel hátra tudja hagyni a múltat. Hol hagyja azt? Tán Budapesten, talán máshol. Alig emlékszek valamire A néhai világból, De szomorúan föltámadtam. Sebeit Tamás ujjai — a Tátra fenyvesi — tapogatják, de maga „megromoltan és feledőn" messze visszahagyta énje bizonyosságát. Es megint szólék: én nem tudom, Ki vagyok, éltem-e, élek? Valakinek neve vagyok Vagy örököse egy halott Szomorú nevének? Az elhomálylott éntudat: volt bajvívások nagyszerű porondja: nincsen; posta hozza a leveleket; s mintha mindig, mintha régen-régen hozná, úgy hozza; meg a sebek is fájnak; azok most is égve fájnak, de „mikor kaptam, hogyan kaptam?" — arra nem emlékszik. Bolyong a fenyvesben, tót zsoltárok harsognak ott, de Micsoda zsoltárt is tudtam én Kedvesebben Valamikor? Csak hallgatok, Mert már mindent elfeledtem. Dehát ebben a felejtésben érzi magát az egy kettőnek, s pontos a diagnózis, mert világos a szimptómák képe: Oh, jaj annak, aki feltámad S nem érzi önnön-életét, Beszédje kongó báb-beszéd S báb-színpad bábja őmaga, Kérdés, kísértés és titok. S még ezen is túl: És tudom, hogy most már semmi sincs, Senkisem él És semmisem igaz. Keshedt vén arc vigyorog a tóból És nem tudom: ki az? Föltámadtam, jaj, föltámadtam. A halálfélelmen aratott győzelem tehát nem sokat ér, mert bár nincs többé szíve félelmére, ha sírja mélyére néz, de az sincs többé, aki úgy tudott vacogni, sírni, sírni, sírni; mert immár semmi sem igaz. Elhagyott a félelem, írja verse fölé, s megmondja világosan, egyértelműen: 508