AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

III. Könyvtártörténeti és művészettörténeti tanulmányok - Miklóssy János: Irodalmi folyóirataink a Bach-korszakban (1849—1859)

csin és formatisztaság, melly műveinek kitűnő bélyege, milly égető szükségünkké vált." „Kazinczy mély tanulmánnyal csüngött az idegen irodalmakon, s kitűnő műfordító." A művészi színvonal követelménye és a világirodalom — benne a fejlődés fő vonalához tartozó kortárs művek, saját alkotásaink számára kontrollt is nyújtó — ismerete; a Szépirodalmi Lapok fő célkitűzései igazolásáért fordult KAZINCZYHOZ. A bevezető egyszersmind az orgánum által képviselt kritikai offenzíva fő csapásirányát is megjelöli: „Mi szükségesnek tartók és teljes hívei vagyunk azon reformáló mozgalomnak, mit költészetünkben Petőfi, Arany és Tompa, széptanunkban Erdélyi kifejtettek, mert létkörünk szélesedett, és költészetünk inkább vissza lőn vive, valódi és szilárd alapjára, de elérkezettnek hiszszük az időt, visszahatást idézni elő kinövései ellen, mellyek hova tovább botrány nyá fajulhatnak." Az 1848 óta mind riasztóbb tömegekben jelentkező epigon költők ellen, irodalmunk színvonalának védelmét hangoztatva, AEANY (Vojtina ars poétikája) és GYULAI Pál (A Hölgyfutár poétái, Szerelemhangok, Boross Mihály: Házasság spekulációból) lépett fel először a Pesti Röpivek hasábjain. Ám ARANY és TOMPA, főként egymásnak írt leveleikben fejtik ki ez időben álláspontjukat és hallgat a népiesség elsőszámú teoretikusa, EEDÉLYI János is. A harc dandárját „vitéz kis úr, Gyulai Pál úr" végzi, és mint NAGY Ignác Nyilatkozata, a Hölgyfutár legtehetségtelenebb poétáinak kitessékelése mutatja — eredménnyel. A népiesség eltorzítói ellen indult kritikai offenzíva az egész évtized folyamán tart. Leglátványosabb s egyszersmind döntő szakaszához éppen a Szépirodalmi Lapok indulásával érkezik. Amire a Remény és a Délibáb nem vállalkozott, azt PÁKH rövid életű orgánuma példás művészi és teoretikus szinten, imponálóan szervezve, sokoldalúan és szellemesen hajtja végre. Tartalmas tanulmányai és reflexiói (1000 [GYULAI Pál]: Losonczy László költészete, SÜKEI Károly: Kritika és művészet 1—2, ABC [KAZINCZY Gábor]: Nyílt levél stb.) élvonalában szerepel két olyan irodalomtörténeti szempontból is irányt szabó írás, mint GYULAI Polemikus jegyzetei és főként EEDÉLYI A népköltészet körül (kötetbe gyűjtött tanulmányaiban: Népköltészet és kelmeiség). GYULAI az EEDÉLYI által méltán elmarasztalt SZELESTEY megjegyzéseire reflektál, mondván: „mi szó nélkül hagynók üres és arrogáns cikkét, ha az ügy nem tartoznék jelenleg költészetünk legfontosabb kérdései közé, mellyet szükség minél többször vitatás tárgyává tennünk."

110 Erdélyi tanulmánya pedig leszögezi: népköltészet és műköltészet nem „átellenes birodalom", hanem szerves egység, rámutat ugyanakkor az ún. tájköltészet formalizmusára, amelyet kelmeiségnek nevez, pontosan megjelölve ismérveit.

111 CSENGEEY a színházi rovat elé írt bevezetésében

112 a népszínmű „süllyedésére" figyelmeztet „mint lett az, miután SZIGLIGETI a formát helyesen föltalálta, mások kezében üres külsőséggé, melly csak népdalokkal, látmányokkal", azaz: „kelmeiséggel" „akar hatni". A harc nemcsak irodalomelméleti, esztétikai síkon folyik. Támogatják helyes irányban mért csapásait az olyan glosszák, mint például a G* jegy alatt író KAZINCZY Gáboré (Igénytelen jegyzetek a lángelméről. 1853. ápr. 24., 33. sz.), a Csipkebokor rovat gúnyos írásai vagy AEANY mesteri szatirikus versei (A sár110. Szépirodalmi Lapok. 1853. jún. 19., 49. sz. 111. Népköltészet körül. 1853. máj. 26., 43. sz. 112. Tájékozásul. 1853. jan. 2., 1. sz. 281