AZ ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVE 1973. Budapest (1976)

III. Könyvtártörténeti és művészettörténeti tanulmányok - Miklóssy János: Irodalmi folyóirataink a Bach-korszakban (1849—1859)

arról is: a nemrég lezajlott események reá nem gyakoroltak olyan lelkéből többé nem törölhető hatást, mint kortársai színére. Mindez természetesen további tetemes előnyt biztosít számára, más, lapindítási engedélyért hiába folyamodó riválisaival szemben. A SZILÁGYI mögé sorakozottaknak, mindenekelőtt a gyermekkortól barát GYULAI Pálnak, nem voltak illúzióik a szerkesztővel kapcsolatosan, sem képességeit, sem jellemét illetően. Elhatározásukat taktikai okok, irodalmi publicisztikánk katasztrofális helyzete sugallta. „Szilágyi — írja PÁKH Albertnek GYULAI Pál — tanulótársam és gyerekkori barátom. Végtelen könnyelmű gyerek volt, emelkedettség, és nagyon jószívű, kedélymélység nélkül (...) En még diákkoromban nagy ellensége voltam irodalmi működésének, mindig gúnyoltam, s többször írtam ellene. 847—848-ban már igen ritkán találkoztunk egymással, anélkül, hogy haragudtunk volna egymásra — egészen a forradalom utáni időszakig. Ekkor ő néhány költeményemet elszerezte Nagy Ignácnak, kivel összeköttetésben volt, s én életemben először kaptam pénzt költeményemért. Hanem azért e szívessége dacára felléptem ellene, midőn meghallám, hogy füzeteket akar szerkeszteni. (...) Az írókat igyekeztem lebeszélni, hogy ne vegyenek részt benne. Vahotot unszoltam, hogy mint régi szerkesztő, kezdjen valamibe, s mi egész erőnkből segítjük. Erről mind Szilágyi, mind Vahot bizonyságot tehet. A dologból mégis az lett, hogy a füzetek, kivált Jókai pártfogása alatt, szerkesztésbe indultak, és Szilágyi eljött hozzám, s megmutatván kéziratait, s leveleit, melyek mind ismert, jeles íróktól valának, felszólított, hogy illő díjazás mellett vegyek részt vállalatában. Én ezen ajánlatot elég gyönge voltam elfogadni, hanem talán azon körülmény kimenthet, hogy én — egy ismeretlen ember — Jókai, Arany, Csengery, Tompa mellett nem szégyellhettem magamat és senki ördögtől nem díjazva, csak füzeteibe adhattam költeményeimet. A füzetek betiltatván, később divatlapra nyert engedélyt. Ekkor elmentem Jókaihoz, elmondám neki, hogy jó volna nem dolgoznunk Szilágyi lapjába, s valahogy egy más lapot állítanunk elő. 0 azzal nyugtatott meg, hogy másnak senkinek sem adnak engedélyt, s ily esetben sokkal jobb, ha nem hagyjuk magára, különben is azzá tehetjük a lapot, amivé akarjuk, mert Szilágyinak nemigen van saját véleménye." „Mi tartja hát őt fenn? Irodalmi állapotunk. Nincs szerkesztő, ki szívén hordozza az irodalmat, maga köré gyűjtene a használható tehetségeket, s megbecsülné; hová írni becsület és haszon volna egyszersmind, és sokakra nézve aestethicai és társadalmi elvkérdés. Ugyanis Nagy Ignác, ki annyira meggyalázta költészetünk, mivel különb ember Szilágyinál? Vahot az ő korlátoltságával, hiúságával, bundagalléros magyarságával, nem annyi embert ijeszt-e el az irodalomtól, mint Szilágyi, az ő szemtelenségével? De én nem Szilágyit védem, magam akarom menteni."

62 Hamarjában szélnek eresztett munkái, értékfeletti sikere, arra nézve is kezesség, hogy irodalmi-publicisztikai téren a forradalmi tematika jelenleg a legjobb üzlet, és az osztrák katonai hatóságok figyelme — végeredményben — kijátszható. A szerkesztőjelölt mellett bábáskodó GYULAI ugyan témaköri kötöttségektől mentes, irodalmi-esztétikai tartalmú orgánum megteremtésére igyekszik egykori iskolatársát ösztökélni. Ám ezúttal a leendő kiadó állásfoglalása dönt, 62. OyPLev. 109-110. 1. 258